Cukorkák

Szép napot emberek! :)

Valamelyik nap nagyon unatkoztam ezért előkaptam a telóm és belekezdtem az írásba. Mindössze 1200 szavas lett, egy kis semmiség de azért remélem tetszeni fog valakinek.

- Úgy unatkozom - terültem el teljesen a nappaliban lévő kanapén majd rápillantottam az falon lógó kis órára, ami fél négyet mutatott. Egyszerűen nem tudtam mit csinálni. A böngészői előzményeim már tele voltak idiótábbnál idiótább oldalakkal, az xbox-om agyon használtam, a lemezek a padlón kényelmesen pihentek és arra vártak mikor kerülnek vissza a dobozokba. A semmittevés pedig mondhatni még annál a filmnél is, ami a tévében ment izgalmasabbnak bizonyult.
El lettem volna nővéremmel, de őt szuper aranyos, gazdag barátja elvitte külföldre. Egyszerűen utáltam őt. Aggódtam, hogy megbántja Lydiát. Nagyjából három hónapja voltak együtt, ami édeskevés volt a bizalmam megszerzéséhez. Féltettem a nővérem.
Szüleink, akik hosszú üzleti úton voltak ugyan úgy vélekedtek, mint én, de az istenért sem avatták volna be ebbe Lydiát. 

Semmittevésem a telefonomból áradó hangos csörgés zavarta meg. A lehető legnagyobb érdektelenséggel keltem föl és mentem el érte, majd mikor megláttam a nevet, amit kiírt a kis drága hirtelen visszatért az életkedvem.
- Na, mi van? - vettem föl a telefont.
- Hallod, kislány - szólt bele egyik legjobb barátom - unatkozom, gyere át. Kitaláltam valamit.
Jackson, a lehető legjobb barát, egyben a srác, aki jó ideje tetszett. Persze erről nem tudhatott. Ahhoz túl gyáva voltam, hogy elmondjam neki. És ami a legszomorúbb volt... mindig azt hajtogatta, hogy ,,olyan vagyok, mint egy fiú". Jó nem voltam túl nőies, hisz több időt töltöttem a Dead Island illetve a Assassin's Creed játék kijátszásával, mint a kinézetemmel. 

Vöröses hajam még a hátam közepéig sem ért, nem festettem ki magam úgy, mint a legtöbb lány és általában a káromkodás ment a legjobban. De akkor sem esett túl jól az ő szájából hallani minden egyes alkalommal. Mikor megemlítettem, hogy ne mondja többet, egyszerűen kinevetett.
Ő viszont tökéletes volt. Persze minden lány azt mondja az általa istenített srácról, de akkor is. Huszonegy éves létére néha úgy viselkedett, mint egy gyerek.
Néha? Ez vicc volt. Minden percben.
Sötétbarna haját kiszőkítette és mindig a legújabb divat szerint öltözködött. Legjobb barátjával, Markkal élt együtt. Vele annyira nem voltam jóban, általában valami lánnyal töltötte az idejét.
A két srác nagy népszerűségnek örvendett az amerikai lányok körében, amit nem csodáltam. Igazából sosem értettem Jackson miért ragaszkodott ennyire hozzám, egy nála három évvel fiatalabb lányhoz. Bár határozottan nem bántam, nagyon is örültem neki. 

Amikor elkezdtem a középiskolát már akkor szemet szúrt különleges stílusa. Általában az ebédlő környékén volt a barátaival és rengetegen vették körbe. Az esetek túlnyomó részében ez a tömeg lányokból állt. Mindig szuper kedve volt és minden emberre barátságosan mosolygott, ha odamentek hozzá a diáktársai segített nekik. Egy évet úgy töltöttem, hogy csak álmodoztam milyen lenne, ha beszélnénk, vagy ha jóban lennénk. Azután másodikban valami csoda folytán leszólított. Azután az idő múlásával egyre jobb barátok lettünk, rengeteg időt töltöttünk együtt, a legtöbb hülyeséget vele csináltam. Néha csatlakozott Mark is, de az nagyon ritka pillanatokhoz tartozott. Én pedig lassan beleszerettem... 

- Wang, nyisd már ki - kopogtam ezredszerre is a házuk ajtaján. Idő közben lassan odaértem. Az ajtót pedig nagyon nem akarta kinyitni. Az esetek többségében lelkiismeret furdalás nélkül berontottam.
- Jaj, gyerünk már, te idióta - csaptam rá megint az ajtóra. Ennek hatására az lassan kinyílt és megpillantottam Jacksont. Valami hihetetlenül idióta fejet vágott. Nagy erő kellett hozzá nehogy elnevessem magam.
- Úgy utállak - hazudtam neki - hagytad, hogy lejárassam magam az utcán.
Léptem be mellette majd a szokásos helyünkre mentünk, ami a konyha volt. Én a pulton ültem ő pedig előttem egy széken, mint minden alkalommal, amikor odaértem hozzá.
- Ne csináld Destiny - csapott a combomra. Az ilyen megnyilvánulásakor zavarba jöttem minden alkalommal. Emellett még előszeretettel ölelgetett is, amit őszintén megvallva nem bántam.
- Na jó szöszi, jó kedvem van. Megbocsátottam.
- Az igen, Des - varázsolt tökéletes arcára egy mosolyt - szöszi?
Ennek hatására előre nyúltam és beletúrtam a hajába. Tanulmányoztam minden egyes világosra festett hajszálat majd tekintetem visszavezettem arcára. Akkor az azelőtti nagy vigyora halványodni látszott és teljes meglepődöttséget mutattak nagy barna szemei.
- Ebből jött - adtam választ halkan, majd gyors elhúztam onnan a kezem. 

- Na és mit találtál ki? - próbáltam javítani a helyzeten. Valami nagy baja lehetett. Nem szokott csönd lenni. Az esetek többségében be nem áll a szája, rengeteg marhaságot össze szokott hordani.
- Ja igen. Tényleg - kapott ki a zsebéből egy kis dobozt.
- Zselés cukrok? Mit akarsz azzal Jackson? - lepődtem meg teljesen.
- Na a lényeg. Ebben különböző ízű cukrok vannak. Valamelyik nap szereztem be és egyedül nem akartam megzabálni, azt meg tudod, hogy Mark nincs oda az ilyenért szóval te maradtál...
- Ez így oké meg minden - szóltam közbe - de ebből most mit is akartál kihozni? - Egy játékot - világosított föl - a lényege az lenne, hogy bekötjük egymás szemét és odaadunk egyet a másiknak. Ki kell találni milyen ízű. A vesztes meghívja a másikat ma egy vacsorára. Na?

Végül így kötöttünk ki egymás mellett a kanapén. Én az átlagosnál is zavartabban. Valamiért furcsa előérzetem volt és mivel Jackson túl közel ült hozzám tökéletesen éreztem az illatát. Rápillantottam és csak figyeltem, ahogy koncentrálva próbálta kibontani a kis dobozt. Túlságosan is odavoltam érte...
- Na, itt van - dobott az ölembe váratlanul egy sálat, ami azelőtt mellette volt - kösd be a szemed.
- Mi? Miért én?
- Hmm - gondolkozott el - lányoké az elsőbbség?
A lehető legközhelyesebb érvet hozta föl. Nagyon furcsa volt. Túl csöndesen ült és túlságosan sokszor merült gondolataiba. Persze arról nem is beszélve, hogy azelőtt sosem nevezett lánynak.
- Hát rendben - hagytam rá végül a dolgot majd bekötöttem a szemem.
- Oké itt az első - szólalt meg majd a számhoz emelte a kis cukrot. Éreztem, hogy teljesen elvörösödtem, mikor ujjai ajkaimhoz értek. Csak reménykedni bírtam, hogy nem figyelt annyira. 

- Fúj, fahéjas - vágtam egy fintort miután szétrágtam - utálom a fahéjat.
- Tudom - nevetett föl hangosan azzal a jellegzetes hanggal, amit olyankor kiadott - ezért adtam kislány.
- De szarul fogsz járni ember - figyelmeztettem.
- Ja, gondolom. Na itt a második - mondta majd végigsimított arcomon.
- Kókuszos. Azt hiszem veszteni fogsz.
- Ja, gondolom - ismételte meg saját magát - na most nagyon koncentrálj. Ez a kedvencem.
- Akkor pizzás lesz? - kérdeztem hatalmas vigyorral. Nagyon jól kiismertem, tudtam mi a kedvence.
- Nem, ezt még annál is jobban szeretem - hangsúlyozta ki az utolsó szót - készülj. 

Bólintottam egyet. Megint megéreztem kezét az arcomon majd nagy meglepetésemre ajkait az enyémen. Teljesen meglepődtem, nem tudtam mit kéne reagálnom. Végül egyik kezem átfontam nyaka körül, másikkal pedig beletúrtam a hajába azután közelebb húztam magamhoz és viszonoztam édes csókját. Vérem pumpált az egész testemben, arcom mondhatni teljesen égett. Minden olyan tökéletes volt abban a pillanatban. Na és akkor esett le miért volt furcsa. Az egészet kitervelte és igen, ezt sem bántam...

Amilyen hirtelen megcsókolt, szinte úgy is hagyta abba. Hatalmasat sóhajtott majd végigsimított karjaimon. 

- Azt hiszem - kezdtem bele - nekem is ez a kedvencem. Bár határozottan örülök, hogy nem Markkal próbáltad ki...

Hogyan változz (BTS)

Sziasztok! Igen elég régóta nem írtam ide semmit. Nem volt valami sok időm a nyáron, de teljesen lényegtelen. :)

És most, hogy elkezdődött a suli (pontosan, mikre nem képesek azok a tanórák emberek) van kis szabadidőm. 

Ez egy kisebb bevezető, mindössze 600 szavas lett. De remélem tetszeni fog. 

Kellemes olvasást! :D

 

- És ennyi! - kiáltotta el magát a két hatalmas kamera mellett álló teltebb idomokkal rendelkező, de annál divatosabb és barátságosabb nő. Kócos hatású szőke haját gyors felkötötte és lepattant a hozzá képest talán túl magas székről. Barack színű térdig érő ruháját megigazította, majd nagy mosollyal az arcán közelített felém, míg én hatalmas magabiztossággal álltam és tűrtem a körülöttem legyeskedő stábtagokat, akik bámultak.
- Tökéletes adás volt Bess pont, mint a többi az elmúlt két hétben - dicsért meg a hozzá illő nagy lelkesedéssel Samanta miután megállt előttem.
- Ugyan, Sam. Én csak a dolgomat végzem - közöltem vele ezt az apró tényt talán ezredszerre. Akkor már nem számoltam ugyanis minden műsor közben illetve után elmondta ugyan ezeket.
- Segítek az embereknek - tettem hozzá - azoknak, akiknek szükségük van rám. 

- Ó csajszi - csatlakozott beszélgetésünkhöz a világ talán legidegesítőbb hangja - én annyira, de annyira büszke vagyok rád.
- Mia, de édes vagy - erőltettem egy mosolyt az arcomra. Nem kedveltem a lányt mégis jó pofiznom kellett, holott ezt nem preferáltam.

Mia a felettesem… vagy inkább annak az embernek, aki fölfedezett, Don lánya volt méghozzá egy tökéletes külsőbe csomagolt szörnyű személyiséggel és állati nagy képpel megáldott kis szörnyeteg. Hosszú, feketére festett haja mindig az aktuális divat szerint volt beállítva. A smink néhol eltúlzott, leginkább a túlságosan kihúzott szemöldöke. Valamint a lehető legrövidebb ruhadarabok takarták - többé kevésbé - testét.

Mikor megszületett külön műsorom társsorozatának ötlete, amit Koreában valósítottam meg azonnal kapott az alkalmon és kijelentette, hogy ő maga is utazik. Méghozzá hatalmas k-pop rajongása végett. Nem kifejezetten izgatott mindaddig, ameddig meg nem szólalt és nem követett, mint egy kutya mondván, hogy én vagyok a sztárpalánta és kötelességem eljuttatni őt kedvenceihez. Konkrétan sosem mondta ki, de minden bizonnyal ez volt a cél.

- Ugyan, ez alap dolog nálam - villantotta ki fogsorát és úgy vigyorgott rám. Állítólag ő kedvelt engem. Roppant izgalmas beszélgetésünk után vidáman átszáguldott a kamerákkal körbekerített szobán, mondhatni nem is foglalkozott a körülötte lévő emberekkel.
- Annyira idegesítő - suttogtam magam elé. Természetesen tervem nem vált be miszerint Sam füle mellett elhalad ez az információ. Csak jót nevetett a tényeken majd továbbállt befejezni a feladatait.

Mindenki nagy rohanásban volt körülöttem. Valaki pakolt, valaki elnevetgélt az őt körülölelő társaságban és olyan is volt, aki csak nézett ki a fejéből mit sem törődve a külvilággal. Valószínűleg még az sem esett le neki, hogy az adásnak csaknem tíz perce vége.

- Izé - érintette meg alkarom egy nálam egy fejjel alacsonyabb lány - beszélhetnénk?
- Ez csak természetes, drágám.
- Én csak... - szólalt meg az előbbinél is bátortalanabbul - szeretnék mindent megköszönni. Nélküled nem lennék ilyen boldog és hát nagyon hálás vagyok neked.
Teljesen meghatottak Kim Min Ji szavai, igaz nem akkor hallottam legelőször ilyet.
- Jaj, gyere ide és ölelj meg - utasítottam az akkor már könnyekkel küszködő lányt, aki teljesítette amit kértem. Gyönyörű, frissen festett haja, ami arcát keresztezte kissé összekócolódott gondolom a sok megpróbáltatás végett. Alacsony termete kislányossá mégis csinossá varázsolta és a ruha, amit én választottam neki szinte teljesen tökéletesen állt neki. 

- Annyira örülök, hogy megismertem egy ilyen csodálatos embert és segíthettem neki visszanyerni az önbizalmát - mondtam neki komolyan -, csodás vagy és ne feledd mit mondtam neked, mit tanítottam. Mindig bízz önmagadban drágám.
- Köszönöm Bess Parker.

Ezzel fogta magát és könnyeit törölgetve kisétált a stúdióból. Büszke voltam magamra. Igen megint az az érzés kerített hatalmába, ami minden adás végén. Átalakítottam egy hihetetlenül varázslatos és szuper személyiséggel megáldott lányt, aki hatalmas önbizalom hiányban szenvedett.

Pontosan. Bess Parker vagyok, stylist, divattanácsadó valamint a "Hogyan változz" amerikai műsor házigazdája.