Sosem gondoltam volna...(Luhan) 2

Üdvözletem!
Meghoztam a Sosem gondoltam volna... második részét. Igaz, hogy tegnap tettem ki az első részt, de annyira belemerültem az írásba, hogy muszáj volt megcsinálnom a második részt.:)
Innentől rendszeresen hozok újat.
Kellemes olvasást!
Ociana

Barátnőm kényelmes ágyán ülök. Hol a hajamat, hol pedig a nagy szürke pulcsim ujját piszkálom, ami rajtam van. Ideges vagyok, nem csak azért mert Min nincs itt és fogalmam nincs miért, hanem azért is, mert a suli bálványa, Luhan a földön ül előttem és csak bámulja a berendezési tárgyakat. Rászánom magam, hogy megnézzem mi vesz körül. Ezt a műveletet rengetegszer elvégzem akárhányszor itt vagyok.
A szobában semmiféle személyes tárgy nem lapul meg, amit még mái napig is furcsának találok. Csupán egy hatalmas franciaágy van, vele szemben egy plazmatévé, egy fekete íróasztal és két nagy szekrény. Egy poszter sem lóg a falon. semmiféle smink nincs szétpakolva, egy körömlakk sem. Annyira személytelennek tartom a szobát. Mégsem szólok neki soha.

- Szóval?- ezzel az egy szóval töröm meg a nyomasztó és kínos csöndet. A fiú rám kapja a tekintetét, de nem szól semmit. Látszik rajta, hogy rettenetesen zavarja a kialakult helyzet.
Teljesen más így. Nem veszik körül a barátai vagy egy csapat lány. Esetlennek és visszahúzódónak tűnik. Viszont én unom ezt a helyzetet és kezdem elveszteni az érdeklődésem. Már nem igazán érdekel mit keres itt, megkérdezem Mint amin beszélhetek vele. Egy hatalmasat sóhajtok és fölpattanok az ágyról.
- Na jó, ezt meguntam - indulok el az ajtó felé. Ő viszont előbb kapcsol, utánam szalad, rámarkol a csuklómra és maga felé fordít. Meglepődve nézek fel rá. Ő még mindig nem hajlandó a szemembe nézni. Hatalmas titkuk lehet, ha ennyire zavarba hozza.
- Elmondok mindent, csak ne menj el - erre a mondatára várok teljes itt tartózkodásom alatt. Kirángatom a karom szorításából elhaladok mellette, kihúzom az asztallal szemben lévő széket és ráülök. Természetesen úgy, hogy rá tudjak nézni. Egy mosolyt erőltetek az arcomra utána belenézek abba a hatalmas barna szempárba, amiért annyian oda vannak.
- Figyelek, ezt csinálom már az elmúlt egy órában - ezzel le is hervad a vigyor a képemről - mond el nekem mit titkoltok, Ő miért nincs itt? Te mit keresel itt? Mi ez a hangulat?
- Én vagyok -emeli föl a hangját, amitől megrémülök. Velem nem szoktak kiabálni.
Valahogy nem esik le mit szeretne ezzel a két szóval. Összezavarodok.
- Ezt most nem értem.

- Én vagyok Ő. Mindig én voltam - a lehető leghalkabban válaszol. Az előző hangerőhöz képest nagy váltás. Csoda, hogy meghallom. Egy hatalmasat sóhajt és leereszkedik a földre. Most egy nagy kő eshet le a szívéről, még hallani is lehet. Látszik az arcán, hogy megnyugszik, már nincs olyan feszült tekintete. Viszont nekem annál inkább kiül a zavar az arcomra. Még mindig nem fogom föl.
Mi az, hogy Ő és Min ugyan az a személy? Mi ez az egész? Miért ver át majdnem tíz éven keresztül éven keresztül?
Nem így fogom föl a dolgokat, de ez valahogy nem fér a fejembe.
- Oké, tisztázzuk, az én legjobb barátnőm - végig mutogatok, hol rá, hol magamra - te vagy.
Egy hatalmasat bólint. Nem pont a szavak embere, meg kell hagyni.
- Ez nevetséges, már ne is haragudj - állapítom meg.
Nem nagyon hatja meg a hitetlenkedésem. Egy teljesen más témával rukkol elő.

- Utálhatsz, kiabálhatsz, csak ne mond senkinek.
- Miért? Miért csinálod ezt? - teszem föl a kérdéseket sorban, ami látom, hogy tulajdonképpen nem zavarja.
- A szüleim miatt. Hosszú történet. majd beavatlak.
Percekig néma csöndben ülök. Meg sem mozdulok, pedig rám férne. Kezd teljesen kitisztulni a kép. Már értem miért lép le mindig Min, mikor elkísér a suliba. Plusz Luhan miért rohan úgy haza. igaz nem egy osztályba járunk, de erről mindig lehet hallani. Miért néma és olyan természetellenesen magas. És miért nem találkozhatok a "lánnyal" soha a megbeszélt időpontokon kívül. Miért nincs egyetlenegy női holmi szétdobálva a szobában.
- Most avass be, van elég időnk.
Látszik rajta, hogy mérlegeli a lehetőségeket. Mondjon-e el mindent vagy hallgassa el.

- A szüleim miatt - kezd neki - teljesen olyan mint egy hülye anime. Lányt szerettek volna, ezért lett belőlem Min. Ez úgy 11 éves koromig ment, akkor találkoztam veled. Jóban lettünk, én viszont nagyon untam a szüleim játszadozását ezért megmondtam nekik, viszont téged nem akartalak otthagyni. Az utóbbi időkben egyre nehezebb volt eltitkolni mindent, ezért hagytalak békén, ezért nem mentem eléd többet. Azt szerettem volna, ha elfelejted Őt és keresnél egy normális barátot. Sajnálom, Mindent sajnálok. Nem akartalak átvágni.

Kikerekedett szemekkel bámulok rá. Ez az a pont amikor teljesen megértek minden egyes kis apróságot. De valahogy nem ez miatt haragszom rá.
- Miért nem jöttél oda soha hozzám?
- Hogy? "Hello, Min vagyok, a legjobb barátod" szöveggel maximum kiröhögtél volna.
- Nem erre gondoltam, idióta. Az iskolában. Miért nem barátkoztál velem? - teszem föl sorban a kérdéseket, remélve, hogy felfogja.
- Nem tudtam volna titokban tartani. Nagyon utálsz?

- Hazudtál nekem, viszont mégis szeretlek. Te vagy a legjobb barátom, és ezt semmi nem változtathatja meg. Még ez sem. Végre nem kell titkolóznod, és nem fogom magam emészteni Min furcsa viselkedése miatt - mosolygok rá. Valóban így érzek. A legtöbb ember hisztizne és itt hagyná. Én valahogy furcsa ember vagyok és kíváncsi. Rettentően érdekel mi lesz ebből majd. Ugyan olyan jóban leszünk majd?
- Végre nem kell női ruhákban járkálnom - föláll, odasétál elém és szorosan magához ölel. És ezzel teljesen elszáll a maradék zavarodottság is.

***
Ez lett volna a második rész. Minden kiderül a továbbiakban, még kettő van.

Nem tudom pontosan, hogy ez itt ő, de megtaláltam, és egyszerűen nem tudtam megállni, hogy ne tegyem ide. Már az előzőhöz is ki szerettem volna tenni, de nem állt szándékomban elárulni a titkot.:)

További szép estét!:)

Sosem gondoltam volna...(Luhan) 1

Üdvözletem! :3
És íme a legelső történet a blogon. Mindössze 3-4 részesre tervezem, nem többre. Megpróbálom a legtöbbet kihozni belőle, remélem tetszeni fog.:)
Eredetileg ezt megálmodtam pár hete és azóta is zavar, hogy nem írtam le előbb.
Nem lőném le előre a poént. Annyit viszont elárulhatok, hogy az "iskolás lány" stílus ne tévesszen meg senkit, Úgy próbáltam megírni, hogy ne legyen sablonos...
Na nem is húznám tovább az időt. Kellemes olvasást!:)

Ociana

   A nap sugarai égetik a bőröm, viszont az alattam elterülő nedves fűszálaknak köszönhetően pont nincs melegem. Kezeimet mellkasom előtt szorongatva nézek a fejem alatt elterülő kényelmes öl gazdájára. A porcelánarcú fiú a távolba mered, egészen a bennünket körülölelő fák felé. Arcán néha-néha megcsillan egy-egy napsugár, szemei látszólag csillognak a boldogságtól. Ennek köszönhetően egy hatalmas mosoly terül szét arcomon. Barna hajába néha belekap a szél, de még kuszán is elbűvölően fest. Ezt a csodás pillanatot kedvenc dalom egyik részlete zavarja meg. A fiú rám kapja a tekintetét, és tátog valamit, amit már nem hallok. A nagy ricsajra kipattannak a szemeim és mérges tekintettel nézek körbe a szobámban.

— Francba már — kapok a mobilom után hosszas keresgélés után — egy újabb tökéletes álmot zavart meg, ki fogom dobni.

Ezzel vissza is dőltem az ágyamra. Sokáig sirathatnám még ezt a tökéletes fiút az álmaimban, de nincs értelme. Úgysem fog belibbenni a szobámba öltönyben, egy vörös rózsával a kezében.

    Hosszas gondolkozás után magam mellé dobom az eddig kezemben tartott készüléket és nekilátok elkészülni az aznapi hosszas és unalmas iskolanapra. Pont mint minden áldott reggel. Egyszerűen sosem viszem túlzásba a készülődést.

— Valahogy nem illek bele a képbe — panaszkodok. Az itteni emberek mindig nagy mosollyal az arcukon fogadnak, csak az iskolatársaim nem. Kiközösítettnek érzem magam.

— Sam, az ég szerelmére. Siess már — ordít be hozzám anyukám — Min már itt vár rád, tudod, hogy nem tudok nagyon szót érteni vele.

— Ne izgulj anyu, megyek már.

A lehető leggyorsabban pakolok össze. Az ágyneműimet bedobálom az ajtó mellett elhelyezett szekrénybe, összecsukom a mellette lévő összecsukhatós ágyat,ami a kedvenc színemben pompázik, azaz lila. Az azzal szemben lévő nagy fehér íróasztalomról pedig bedobálom a könyveim a táskámba, amit felteszek a hátamra. Indulás előtt még belepillantok a szekrényen lévő nagy tükörre. 

   A szemeim nagy keretes szemüvegem fedi, ami még jobban kiemeli hatalmas zöld szemeim. Nem tehetek róla. Az arcomon ékeskedő szeplők kivirítanak hófehér arcbőrömön. Hátközépig érő vöröses hajam laza kontyba tornyosul fejem tetején. Az iskolai egyenruhám tökéletesen tapad alakomra. Vagyis a lehető legjobban kiemeli plusz kilóimat. Egyetlen egy kiegészítő sem lóg rajtam. Amióta édesapám elhagyott minket egy anyánál mondhatni jobb kaliberű nőért azóta nem tehetjük meg magunknak.

Nagy sóhajjal lépek ki a szobámból és még annál is nagyobbal sétálok át a konyhába. Anyu szokásos formáját hozva pakolja a gondosan elcsomagolt reggelit az asztalra.

" Megint elaludtál, Sam? " - ugrik be látószögembe nemrég megemlített Min. A legjobb barátnőm mióta ide jöttünk Amerikából.

Féltékeny vagyok rá. Gyönyörű hosszú sötétbarna, ápolt haja körülöleli babaarcát. Mindig hatalmas vigyort látni az arcán, aminek köszönhetően mosolyognak a szemei is. A legdivatosabb darabok ölelik körül tökéletes alakját. Gazdag lány a javából, mégis engem választott barátjának. 

Egy szépséghibája van. Néma. Még fiatal, húsz éves. Mégsem törik meg.

   "Eltaláltad" - mutatom neki a megfelelő kézjeleket. Csak megrázza a fejét és rámutat a karján lévő arany órára jelezve, hogy el fogok késni természetesen ennek köszönhetően Ő is. Nagyjából 10 percem van beérni az iskolába. Csodálatos. Mérlegeljük a lehetőségeket.

Futás vagy késés. 

Az első opció mellett döntök, tehát felkapom az előkészített ételt, megragadom barátnőm karját, elköszönök anyától és már rohanok is.

A szerencse egyik fele mellettem áll, ugyanis beérek. Viszont az órák nagy része felelésekkel és egyesekkel telik el. A hazaút viszont kárpótol. Szerencsére Min eljön elém. Neki is ugyanakkor végződik az utolsó órája. Sajnos nem egy iskolába járunk. Neki külön képzés jár a többi beteg diákkal együtt. Mondjuk így sem járhatnánk egy osztályba, hisz két évvel idősebb nálam.

   A napok csak telnek és ahogy romlanak a jegyeim úgy telik el egyre több idő. Vagyis nagyon gyorsan. Minnel egyre furcsább a kapcsolatunk. Az eddig felhőtlen barátság igencsak romlásnak indul. Már nem jön elém olyan sokszor és egyre zavartabb mikor a közelemben van. Mégsem haragszom rá. Ez egy egészen várható dolog. Megunja a társaságom. Hisz tökéletes, gazdag, barátságos. Biztos talál magának egy hozzá hasonló barátnőt. Mégsem bírok szemet hunyni a dolog fölött. Nem szeretném elveszíteni a legjobb barátnőmet. Nekem csak Ő van és anyu. 

Hosszas gondolkodás után arra jutottam, hogy átmegyek hozzá és megbeszélem vele a dolgot. Vagyis megpróbálom. Fölpattanok a hideg laminált padlóról és már rohanok is a két házzal arrébb lévő hatalmas palota felé. Hétvége révén gondolom otthon van. Túl jól ismerem, nem jár el sehova.

   A hatalmas fakaput átlépve rohanok a következő ajtóig, azaz a Min biztonságon nyújtó szobája felé. Jól ismerem már a házat, hisz nagyon sok időt töltök itt.

A berendezés gondosan rendezett hisz szülei lakberendezők. A legmodernebb és legdrágább holmik lapulnak meg minden négyzetméteren. Nagyon zavarnak az ilyen dolgok. De most nem ezért vagyok itt.

Határozott léptekkel haladok Min szobája felé. Az ajtó előtt viszont megtorpanok. Kopogásra emelem a kezem, de harmadszorra sem sikerül rászánnom magam, hogy megtegyem. Csak nagyokat sóhajtva várok a csodára. Ami meg is történik.

— Sam, te mit csinálsz itt? — kérdezi egy számomra ismerős férfihang. Villám sebességgel fordulok meg, és meglepetésemre az iskolám nagy bálványa áll előttem melegítőben. Szőkére festett haja kuszán áll fején. Szemei meglepettséget tükröznek és némi félelmet. Arca valahogy furcsán ismerős nekem. Jobban megnézve pont mint Minnek. Állása egyre bizonytalanabb. Ujjait tördeli, mintha ideges lenne, ami nem vall rá. Igaz nem beszélek vele, hisz nem áll szóba velem, és a legtöbb ember aki körülveszi mind tökéletes. A teljes ellentétem. Szóval még merszem sincs odamenni.

— A barátnőmhöz jöttem, te mit csinálsz itt? — kérdésére kérdéssel felelek.

— Izé... Sam, — dadog össze-vissza, mondhatni semmit nem értek abból amit mond — szóval Min...öm, hát. Beszélnünk kell!