És íme a legelső történet a blogon. Mindössze 3-4 részesre tervezem, nem többre. Megpróbálom a legtöbbet kihozni belőle, remélem tetszeni fog.:)
Eredetileg ezt megálmodtam pár hete és azóta is zavar, hogy nem írtam le előbb.
Nem lőném le előre a poént. Annyit viszont elárulhatok, hogy az "iskolás lány" stílus ne tévesszen meg senkit, Úgy próbáltam megírni, hogy ne legyen sablonos...
Na nem is húznám tovább az időt. Kellemes olvasást!:)
Ociana
A nap sugarai égetik a bőröm, viszont az alattam elterülő nedves fűszálaknak köszönhetően pont nincs melegem. Kezeimet mellkasom előtt szorongatva nézek a fejem alatt elterülő kényelmes öl gazdájára. A porcelánarcú fiú a távolba mered, egészen a bennünket körülölelő fák felé. Arcán néha-néha megcsillan egy-egy napsugár, szemei látszólag csillognak a boldogságtól. Ennek köszönhetően egy hatalmas mosoly terül szét arcomon. Barna hajába néha belekap a szél, de még kuszán is elbűvölően fest. Ezt a csodás pillanatot kedvenc dalom egyik részlete zavarja meg. A fiú rám kapja a tekintetét, és tátog valamit, amit már nem hallok. A nagy ricsajra kipattannak a szemeim és mérges tekintettel nézek körbe a szobámban.
— Francba már — kapok a mobilom után hosszas keresgélés után — egy újabb tökéletes álmot zavart meg, ki fogom dobni.
Ezzel vissza is dőltem az ágyamra. Sokáig sirathatnám még ezt a tökéletes fiút az álmaimban, de nincs értelme. Úgysem fog belibbenni a szobámba öltönyben, egy vörös rózsával a kezében.
Hosszas gondolkozás után magam mellé dobom az eddig kezemben tartott készüléket és nekilátok elkészülni az aznapi hosszas és unalmas iskolanapra. Pont mint minden áldott reggel. Egyszerűen sosem viszem túlzásba a készülődést.
— Valahogy nem illek bele a képbe — panaszkodok. Az itteni emberek mindig nagy mosollyal az arcukon fogadnak, csak az iskolatársaim nem. Kiközösítettnek érzem magam.
— Sam, az ég szerelmére. Siess már — ordít be hozzám anyukám — Min már itt vár rád, tudod, hogy nem tudok nagyon szót érteni vele.
— Ne izgulj anyu, megyek már.
A lehető leggyorsabban pakolok össze. Az ágyneműimet bedobálom az ajtó mellett elhelyezett szekrénybe, összecsukom a mellette lévő összecsukhatós ágyat,ami a kedvenc színemben pompázik, azaz lila. Az azzal szemben lévő nagy fehér íróasztalomról pedig bedobálom a könyveim a táskámba, amit felteszek a hátamra. Indulás előtt még belepillantok a szekrényen lévő nagy tükörre.
A szemeim nagy keretes szemüvegem fedi, ami még jobban kiemeli hatalmas zöld szemeim. Nem tehetek róla. Az arcomon ékeskedő szeplők kivirítanak hófehér arcbőrömön. Hátközépig érő vöröses hajam laza kontyba tornyosul fejem tetején. Az iskolai egyenruhám tökéletesen tapad alakomra. Vagyis a lehető legjobban kiemeli plusz kilóimat. Egyetlen egy kiegészítő sem lóg rajtam. Amióta édesapám elhagyott minket egy anyánál mondhatni jobb kaliberű nőért azóta nem tehetjük meg magunknak.
Nagy sóhajjal lépek ki a szobámból és még annál is nagyobbal sétálok át a konyhába. Anyu szokásos formáját hozva pakolja a gondosan elcsomagolt reggelit az asztalra.
" Megint elaludtál, Sam? " - ugrik be látószögembe nemrég megemlített Min. A legjobb barátnőm mióta ide jöttünk Amerikából.
Féltékeny vagyok rá. Gyönyörű hosszú sötétbarna, ápolt haja körülöleli babaarcát. Mindig hatalmas vigyort látni az arcán, aminek köszönhetően mosolyognak a szemei is. A legdivatosabb darabok ölelik körül tökéletes alakját. Gazdag lány a javából, mégis engem választott barátjának.
Egy szépséghibája van. Néma. Még fiatal, húsz éves. Mégsem törik meg.
"Eltaláltad" - mutatom neki a megfelelő kézjeleket. Csak megrázza a fejét és rámutat a karján lévő arany órára jelezve, hogy el fogok késni természetesen ennek köszönhetően Ő is. Nagyjából 10 percem van beérni az iskolába. Csodálatos. Mérlegeljük a lehetőségeket.
Futás vagy késés.
Az első opció mellett döntök, tehát felkapom az előkészített ételt, megragadom barátnőm karját, elköszönök anyától és már rohanok is.
A szerencse egyik fele mellettem áll, ugyanis beérek. Viszont az órák nagy része felelésekkel és egyesekkel telik el. A hazaút viszont kárpótol. Szerencsére Min eljön elém. Neki is ugyanakkor végződik az utolsó órája. Sajnos nem egy iskolába járunk. Neki külön képzés jár a többi beteg diákkal együtt. Mondjuk így sem járhatnánk egy osztályba, hisz két évvel idősebb nálam.
A napok csak telnek és ahogy romlanak a jegyeim úgy telik el egyre több idő. Vagyis nagyon gyorsan. Minnel egyre furcsább a kapcsolatunk. Az eddig felhőtlen barátság igencsak romlásnak indul. Már nem jön elém olyan sokszor és egyre zavartabb mikor a közelemben van. Mégsem haragszom rá. Ez egy egészen várható dolog. Megunja a társaságom. Hisz tökéletes, gazdag, barátságos. Biztos talál magának egy hozzá hasonló barátnőt. Mégsem bírok szemet hunyni a dolog fölött. Nem szeretném elveszíteni a legjobb barátnőmet. Nekem csak Ő van és anyu.
Hosszas gondolkodás után arra jutottam, hogy átmegyek hozzá és megbeszélem vele a dolgot. Vagyis megpróbálom. Fölpattanok a hideg laminált padlóról és már rohanok is a két házzal arrébb lévő hatalmas palota felé. Hétvége révén gondolom otthon van. Túl jól ismerem, nem jár el sehova.
A hatalmas fakaput átlépve rohanok a következő ajtóig, azaz a Min biztonságon nyújtó szobája felé. Jól ismerem már a házat, hisz nagyon sok időt töltök itt.
A berendezés gondosan rendezett hisz szülei lakberendezők. A legmodernebb és legdrágább holmik lapulnak meg minden négyzetméteren. Nagyon zavarnak az ilyen dolgok. De most nem ezért vagyok itt.
Határozott léptekkel haladok Min szobája felé. Az ajtó előtt viszont megtorpanok. Kopogásra emelem a kezem, de harmadszorra sem sikerül rászánnom magam, hogy megtegyem. Csak nagyokat sóhajtva várok a csodára. Ami meg is történik.
— Sam, te mit csinálsz itt? — kérdezi egy számomra ismerős férfihang. Villám sebességgel fordulok meg, és meglepetésemre az iskolám nagy bálványa áll előttem melegítőben. Szőkére festett haja kuszán áll fején. Szemei meglepettséget tükröznek és némi félelmet. Arca valahogy furcsán ismerős nekem. Jobban megnézve pont mint Minnek. Állása egyre bizonytalanabb. Ujjait tördeli, mintha ideges lenne, ami nem vall rá. Igaz nem beszélek vele, hisz nem áll szóba velem, és a legtöbb ember aki körülveszi mind tökéletes. A teljes ellentétem. Szóval még merszem sincs odamenni.
— A barátnőmhöz jöttem, te mit csinálsz itt? — kérdésére kérdéssel felelek.
— Izé... Sam, — dadog össze-vissza, mondhatni semmit nem értek abból amit mond — szóval Min...öm, hát. Beszélnünk kell!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése