Játszunk

Sziasztok! Igen egy újabb beteg történet tőlem. Szó szerint megálmodtam a történetet és egyszerűen muszáj volt leírnom. 

Annyit fűznék csak hozzá, hogy határozottan nem így lett eltervezve, de remélem azért ez is tetszeni fog. :)

Kellemes olvasást!

Ociana

Sötétség, igen teljes sötétség. Ez lenne a legmegfelelőbb megfogalmazás arra mi vett körül. Mégis olyan gyönyörű volt minden. A fák, a bokrok, még a hold hatására tökéletesen megvilágított színes virágok is. Néha-néha megmozdult egy két levél, de mindez az erdei állatok hatásának gondoltam, mindaddig míg el nem értem az erdő közepén elterülő kis tisztáshoz. Teljesen ismerős volt minden, mintha már jártam volna ott. A letaposott, szinte már sárgás fű borította a talajt, illetve lehetetlenül szép zöld fenyők kerítették be a tájat. Furcsa.
Tovább haladtam, egyenesen előre. Lábaim gyorsan pakoltam egymás elé. Az elszáradt fűszálak ropogtak minden egyes lépésemnél, de valahogy a telihold jobban elterelte a figyelmem.

Próbáltam visszatekinteni az útra, viszont valami nem engedte. Pontosabban valaki.
Már olyan sokszor összefutottam vele különböző helyeken, hogy valamiért nem lepett meg hirtelen felbukkanása. Hátközépig érő fekete haja tökéletesen kiemelte kerek arcát, ami abban a fényben még varázslatosabban hatott. Hosszú szürkés ruhája rátapadt testére, kiemelve hibátlan alakját.
Amint észrevette tekintetem azonnal mosolyra húzta húsos ajkait.

Mikor közelebb lépett hozzám csak akkor vettem észre, hogy tartott valamit a kezében.
- Kim – hallottam meg a világ legbájosabb hangját.
- Tessék? – kérdeztem tőle.
- Kim. A nevem – világosított föl – ezt akartad megkérdezni minden alkalommal.
Nem értettem honnan tudta. Ilyen könnyen kiismerhető lettem volna? Talán.
A lány hangos nevetésbe kezdett. Valószínűleg értetlen arcom láttán majd teljesen közel állt hozzám. Hosszú percekig néztünk egymás szemébe. 
A következő mozdulatára viszont egyáltalán nem számítottam. Fölemelte azt a kezét, amibe tartott valamit – mint kiderült egy kést -, és megmutatta nekem. Elmesélte a történetét és, hogy mit ábrázol a pengén lévő kis minta majd felém tartotta.

Szemeim elkerekedtek és levegőt is elfelejtettem venni mikor azt a szépen kifaragott, megélezett tárgyat megéreztem a mellkasomban. Lenéztem és láttam, hogy a vér teljesen beborítja Kim apró kezeit, majd komótosan csöpög le a fűre. Minden egyes csepp csillogott a holdfényben, szinte már szépnek láttam. Fájdalmat addig nem éreztem, míg föl nem néztem. Egyenesen a tőlem két fejjel alacsonyabb lány szemeibe. Csillogtak, ajkait pedig még hatalmasabb mosolyra húzta. Tetszett neki a látvány. Akkor áradt szét egész testemben hatalmas fájdalom.
- Játszunk, Ji Ho!

- Zico. Zico ébredj már. Elkésünk – rántott ki rémes álomvilágomból csapattársam és egyben legjobb barátom, Kyung – mi van, ember? Megint azzal a csajjal álmodtál?
Mellkasomhoz kaptam és észrevettem, hogy mindez valóban csak egy álom volt. Kim nem létezett. A hatalmas lyuk a mellkasomban is csak képzeletem szüleménye.
- Na, kifelé – utasítottam őt.
- Kapd össze magad – figyelmeztetett majd elhagyta a szobámat. A lehető leggyorsabban készültem el. A legelső ruhadarabot kaptam magamra, ami a kezeim közé került és nem érdekelt hogy néztem ki. Egy pillantást sem vetettem az órára, de pontosan tudtam, hogy késésben volt a csapat. Az összes tagot én keltettem. 
Mikor elárasztottak a rémálmok megcserélődtek a szerepek. Szétszórt lettem és nem figyeltem semmire. Mindenki tudta mi a helyzet velem és láttam, hogy aggódnak, de az álmaimmal nem lehetett mit tenni.

Szobámból kilépve meghallottam a világ leghatalmasabb zaját. A Block B tagok szinte már ordítottak egymással és hangosan nevetgéltek. Minden reggel ez fogadott, aminek nagyon is örültem. Elterelték a gondolataimat és mosolyt csalt az arcomra. Mikor észrevettek rám vigyorogtak és feltették a szokásos kérdésüket.
„Jobban vagy, Zico?”Határozottan, hála nekik. Pár mondat után elindultunk a szokásos reggeli táncpróbánkra. Ez miatt nem izgultam, hisz ott semmi rossz dolog nem történt még.

Az autóban csöndesen figyeltem minden egyes mondatot, ami elhangzott. A legtöbb hülyeségen fölnevettem, de amúgy szótlanul hallgattam a beszélgetést. Elhangzott párszor a közeljövőben megszervezett fellépés, próbák és természetesen ez elmaradhatatlan poénok tengere.

A járműből kiszállva egyenesen az épület felé tartottunk a rajongók között cikázva, akik ott álltak és várták megérkezésünket. Pár ismerős arcot is megpillantottam közöttük, akik minden reggel ott sorakoztak egy pillanat kedvéért. Egy mosolyt erőltettem arcomra és integettem nekik. Abban a pillanatban valahogy semmi más nem érdekelt, csak az épület belseje és a biztonság. A kint álló tizenéves lányok, és szétszórtan fiúk nagyon veszélyesek tudtak lenni. A biztonsági személyzet egyik tagja karon ragadt és bevonszolt maga mögött az épületbe ahol már vártak a többiek. Miután csatlakoztam hozzájuk együtt haladtunk végig a labirintusnak tűnő folyosókon egészen a tánctermünk ajtajáig, ami már nyitva várt minket.

Belépve megcsapott az a tipikus mosószer és ablaktisztító szag, mint minden reggel. A székek az egyik sarokban egymás mellé lettek pakolva, amit előző nap szanaszét hagytunk, az ott felejtett ruhadarabok gondosan összehajtva, az öltöző ajtaja mellett lévő asztalra volt pakolva. A hatalmas tükrök csillogtak és a parkettában szinte tisztán láthattuk magunkat. Túl rendezett volt minden, de a fiúk gondoskodtak róla, hogy ez megváltozzon. Levetették magukat a székekre előtte viszont lepakolták a terem közepére cuccaikat. Követtem a példájukat és én is helyet foglaltam az egyetlen szabad székben. viszont nem sok időnk volt beszélni egymással ugyanis a tanár nagy hévvel rontott be a terembe és küldött minket öltözni. Azt még elcsíptem, ahogy szid minket, miszerint sosem álltunk készen az érkezésére és lehetetlen volt kezelni a bandát.

Kényelmes felszerelésben, melegítőben és sportcipőben álltam a terem közepén és vártam a többiekre. Amint kiléptek az öltözőből ugyan olyan ruhában, mint én azonnal nekikezdtünk a bemelegítésnek és a keményebb részeknek. Szinte teljesen tánc képtelen voltam mégis meg tudtak mindent tanítani.
Hosszas próba után úgy döntöttem ennem kéne tehát felfüggesztettük a táncot és foglaltuk el magunkat.

Egyedül haladtam a kihalt folyosókon és közben a falra felakasztott bandák képeit nézegettem. Minden reggel láttam, mégis érdekesebbek voltak, mint leszegett fejjel végigsétálni egymagam ott. Melegítőm ujját gyűrögettem mikor lépéseket hallottam magam mögött, ezért megfordultam, viszont semmit nem láttam.
- Már képzelődöm is, fantasztikus – suttogtam magamnak.
Visszafordultam és folytattam volna utam, de valami megakadályozott benne, pontosabban valaki.
A folyosó végén állt, hátközépig érő fekete haja tökéletesen kiemelte kerek arcát, ami abban a fényben még varázslatosabban hatott. Hosszú szürkés ruhája rátapadt testére, kiemelve hibátlan alakját. 
Amint észrevette tekintetem azonnal mosolyra húzta húsos ajkait. Majd lassú mozgással elindult felém. Megmozdulni sem mertem. Miért is tettem volna?
- Kim – szólaltam meg mikor elém ért.
- Játszunk, Ji Ho!