Sosem gondoltam volna...(Luhan) 2

Üdvözletem!
Meghoztam a Sosem gondoltam volna... második részét. Igaz, hogy tegnap tettem ki az első részt, de annyira belemerültem az írásba, hogy muszáj volt megcsinálnom a második részt.:)
Innentől rendszeresen hozok újat.
Kellemes olvasást!
Ociana

Barátnőm kényelmes ágyán ülök. Hol a hajamat, hol pedig a nagy szürke pulcsim ujját piszkálom, ami rajtam van. Ideges vagyok, nem csak azért mert Min nincs itt és fogalmam nincs miért, hanem azért is, mert a suli bálványa, Luhan a földön ül előttem és csak bámulja a berendezési tárgyakat. Rászánom magam, hogy megnézzem mi vesz körül. Ezt a műveletet rengetegszer elvégzem akárhányszor itt vagyok.
A szobában semmiféle személyes tárgy nem lapul meg, amit még mái napig is furcsának találok. Csupán egy hatalmas franciaágy van, vele szemben egy plazmatévé, egy fekete íróasztal és két nagy szekrény. Egy poszter sem lóg a falon. semmiféle smink nincs szétpakolva, egy körömlakk sem. Annyira személytelennek tartom a szobát. Mégsem szólok neki soha.

- Szóval?- ezzel az egy szóval töröm meg a nyomasztó és kínos csöndet. A fiú rám kapja a tekintetét, de nem szól semmit. Látszik rajta, hogy rettenetesen zavarja a kialakult helyzet.
Teljesen más így. Nem veszik körül a barátai vagy egy csapat lány. Esetlennek és visszahúzódónak tűnik. Viszont én unom ezt a helyzetet és kezdem elveszteni az érdeklődésem. Már nem igazán érdekel mit keres itt, megkérdezem Mint amin beszélhetek vele. Egy hatalmasat sóhajtok és fölpattanok az ágyról.
- Na jó, ezt meguntam - indulok el az ajtó felé. Ő viszont előbb kapcsol, utánam szalad, rámarkol a csuklómra és maga felé fordít. Meglepődve nézek fel rá. Ő még mindig nem hajlandó a szemembe nézni. Hatalmas titkuk lehet, ha ennyire zavarba hozza.
- Elmondok mindent, csak ne menj el - erre a mondatára várok teljes itt tartózkodásom alatt. Kirángatom a karom szorításából elhaladok mellette, kihúzom az asztallal szemben lévő széket és ráülök. Természetesen úgy, hogy rá tudjak nézni. Egy mosolyt erőltetek az arcomra utána belenézek abba a hatalmas barna szempárba, amiért annyian oda vannak.
- Figyelek, ezt csinálom már az elmúlt egy órában - ezzel le is hervad a vigyor a képemről - mond el nekem mit titkoltok, Ő miért nincs itt? Te mit keresel itt? Mi ez a hangulat?
- Én vagyok -emeli föl a hangját, amitől megrémülök. Velem nem szoktak kiabálni.
Valahogy nem esik le mit szeretne ezzel a két szóval. Összezavarodok.
- Ezt most nem értem.

- Én vagyok Ő. Mindig én voltam - a lehető leghalkabban válaszol. Az előző hangerőhöz képest nagy váltás. Csoda, hogy meghallom. Egy hatalmasat sóhajt és leereszkedik a földre. Most egy nagy kő eshet le a szívéről, még hallani is lehet. Látszik az arcán, hogy megnyugszik, már nincs olyan feszült tekintete. Viszont nekem annál inkább kiül a zavar az arcomra. Még mindig nem fogom föl.
Mi az, hogy Ő és Min ugyan az a személy? Mi ez az egész? Miért ver át majdnem tíz éven keresztül éven keresztül?
Nem így fogom föl a dolgokat, de ez valahogy nem fér a fejembe.
- Oké, tisztázzuk, az én legjobb barátnőm - végig mutogatok, hol rá, hol magamra - te vagy.
Egy hatalmasat bólint. Nem pont a szavak embere, meg kell hagyni.
- Ez nevetséges, már ne is haragudj - állapítom meg.
Nem nagyon hatja meg a hitetlenkedésem. Egy teljesen más témával rukkol elő.

- Utálhatsz, kiabálhatsz, csak ne mond senkinek.
- Miért? Miért csinálod ezt? - teszem föl a kérdéseket sorban, ami látom, hogy tulajdonképpen nem zavarja.
- A szüleim miatt. Hosszú történet. majd beavatlak.
Percekig néma csöndben ülök. Meg sem mozdulok, pedig rám férne. Kezd teljesen kitisztulni a kép. Már értem miért lép le mindig Min, mikor elkísér a suliba. Plusz Luhan miért rohan úgy haza. igaz nem egy osztályba járunk, de erről mindig lehet hallani. Miért néma és olyan természetellenesen magas. És miért nem találkozhatok a "lánnyal" soha a megbeszélt időpontokon kívül. Miért nincs egyetlenegy női holmi szétdobálva a szobában.
- Most avass be, van elég időnk.
Látszik rajta, hogy mérlegeli a lehetőségeket. Mondjon-e el mindent vagy hallgassa el.

- A szüleim miatt - kezd neki - teljesen olyan mint egy hülye anime. Lányt szerettek volna, ezért lett belőlem Min. Ez úgy 11 éves koromig ment, akkor találkoztam veled. Jóban lettünk, én viszont nagyon untam a szüleim játszadozását ezért megmondtam nekik, viszont téged nem akartalak otthagyni. Az utóbbi időkben egyre nehezebb volt eltitkolni mindent, ezért hagytalak békén, ezért nem mentem eléd többet. Azt szerettem volna, ha elfelejted Őt és keresnél egy normális barátot. Sajnálom, Mindent sajnálok. Nem akartalak átvágni.

Kikerekedett szemekkel bámulok rá. Ez az a pont amikor teljesen megértek minden egyes kis apróságot. De valahogy nem ez miatt haragszom rá.
- Miért nem jöttél oda soha hozzám?
- Hogy? "Hello, Min vagyok, a legjobb barátod" szöveggel maximum kiröhögtél volna.
- Nem erre gondoltam, idióta. Az iskolában. Miért nem barátkoztál velem? - teszem föl sorban a kérdéseket, remélve, hogy felfogja.
- Nem tudtam volna titokban tartani. Nagyon utálsz?

- Hazudtál nekem, viszont mégis szeretlek. Te vagy a legjobb barátom, és ezt semmi nem változtathatja meg. Még ez sem. Végre nem kell titkolóznod, és nem fogom magam emészteni Min furcsa viselkedése miatt - mosolygok rá. Valóban így érzek. A legtöbb ember hisztizne és itt hagyná. Én valahogy furcsa ember vagyok és kíváncsi. Rettentően érdekel mi lesz ebből majd. Ugyan olyan jóban leszünk majd?
- Végre nem kell női ruhákban járkálnom - föláll, odasétál elém és szorosan magához ölel. És ezzel teljesen elszáll a maradék zavarodottság is.

***
Ez lett volna a második rész. Minden kiderül a továbbiakban, még kettő van.

Nem tudom pontosan, hogy ez itt ő, de megtaláltam, és egyszerűen nem tudtam megállni, hogy ne tegyem ide. Már az előzőhöz is ki szerettem volna tenni, de nem állt szándékomban elárulni a titkot.:)

További szép estét!:)