Játszunk

Sziasztok! Igen egy újabb beteg történet tőlem. Szó szerint megálmodtam a történetet és egyszerűen muszáj volt leírnom. 

Annyit fűznék csak hozzá, hogy határozottan nem így lett eltervezve, de remélem azért ez is tetszeni fog. :)

Kellemes olvasást!

Ociana

Sötétség, igen teljes sötétség. Ez lenne a legmegfelelőbb megfogalmazás arra mi vett körül. Mégis olyan gyönyörű volt minden. A fák, a bokrok, még a hold hatására tökéletesen megvilágított színes virágok is. Néha-néha megmozdult egy két levél, de mindez az erdei állatok hatásának gondoltam, mindaddig míg el nem értem az erdő közepén elterülő kis tisztáshoz. Teljesen ismerős volt minden, mintha már jártam volna ott. A letaposott, szinte már sárgás fű borította a talajt, illetve lehetetlenül szép zöld fenyők kerítették be a tájat. Furcsa.
Tovább haladtam, egyenesen előre. Lábaim gyorsan pakoltam egymás elé. Az elszáradt fűszálak ropogtak minden egyes lépésemnél, de valahogy a telihold jobban elterelte a figyelmem.

Próbáltam visszatekinteni az útra, viszont valami nem engedte. Pontosabban valaki.
Már olyan sokszor összefutottam vele különböző helyeken, hogy valamiért nem lepett meg hirtelen felbukkanása. Hátközépig érő fekete haja tökéletesen kiemelte kerek arcát, ami abban a fényben még varázslatosabban hatott. Hosszú szürkés ruhája rátapadt testére, kiemelve hibátlan alakját.
Amint észrevette tekintetem azonnal mosolyra húzta húsos ajkait.

Mikor közelebb lépett hozzám csak akkor vettem észre, hogy tartott valamit a kezében.
- Kim – hallottam meg a világ legbájosabb hangját.
- Tessék? – kérdeztem tőle.
- Kim. A nevem – világosított föl – ezt akartad megkérdezni minden alkalommal.
Nem értettem honnan tudta. Ilyen könnyen kiismerhető lettem volna? Talán.
A lány hangos nevetésbe kezdett. Valószínűleg értetlen arcom láttán majd teljesen közel állt hozzám. Hosszú percekig néztünk egymás szemébe. 
A következő mozdulatára viszont egyáltalán nem számítottam. Fölemelte azt a kezét, amibe tartott valamit – mint kiderült egy kést -, és megmutatta nekem. Elmesélte a történetét és, hogy mit ábrázol a pengén lévő kis minta majd felém tartotta.

Szemeim elkerekedtek és levegőt is elfelejtettem venni mikor azt a szépen kifaragott, megélezett tárgyat megéreztem a mellkasomban. Lenéztem és láttam, hogy a vér teljesen beborítja Kim apró kezeit, majd komótosan csöpög le a fűre. Minden egyes csepp csillogott a holdfényben, szinte már szépnek láttam. Fájdalmat addig nem éreztem, míg föl nem néztem. Egyenesen a tőlem két fejjel alacsonyabb lány szemeibe. Csillogtak, ajkait pedig még hatalmasabb mosolyra húzta. Tetszett neki a látvány. Akkor áradt szét egész testemben hatalmas fájdalom.
- Játszunk, Ji Ho!

- Zico. Zico ébredj már. Elkésünk – rántott ki rémes álomvilágomból csapattársam és egyben legjobb barátom, Kyung – mi van, ember? Megint azzal a csajjal álmodtál?
Mellkasomhoz kaptam és észrevettem, hogy mindez valóban csak egy álom volt. Kim nem létezett. A hatalmas lyuk a mellkasomban is csak képzeletem szüleménye.
- Na, kifelé – utasítottam őt.
- Kapd össze magad – figyelmeztetett majd elhagyta a szobámat. A lehető leggyorsabban készültem el. A legelső ruhadarabot kaptam magamra, ami a kezeim közé került és nem érdekelt hogy néztem ki. Egy pillantást sem vetettem az órára, de pontosan tudtam, hogy késésben volt a csapat. Az összes tagot én keltettem. 
Mikor elárasztottak a rémálmok megcserélődtek a szerepek. Szétszórt lettem és nem figyeltem semmire. Mindenki tudta mi a helyzet velem és láttam, hogy aggódnak, de az álmaimmal nem lehetett mit tenni.

Szobámból kilépve meghallottam a világ leghatalmasabb zaját. A Block B tagok szinte már ordítottak egymással és hangosan nevetgéltek. Minden reggel ez fogadott, aminek nagyon is örültem. Elterelték a gondolataimat és mosolyt csalt az arcomra. Mikor észrevettek rám vigyorogtak és feltették a szokásos kérdésüket.
„Jobban vagy, Zico?”Határozottan, hála nekik. Pár mondat után elindultunk a szokásos reggeli táncpróbánkra. Ez miatt nem izgultam, hisz ott semmi rossz dolog nem történt még.

Az autóban csöndesen figyeltem minden egyes mondatot, ami elhangzott. A legtöbb hülyeségen fölnevettem, de amúgy szótlanul hallgattam a beszélgetést. Elhangzott párszor a közeljövőben megszervezett fellépés, próbák és természetesen ez elmaradhatatlan poénok tengere.

A járműből kiszállva egyenesen az épület felé tartottunk a rajongók között cikázva, akik ott álltak és várták megérkezésünket. Pár ismerős arcot is megpillantottam közöttük, akik minden reggel ott sorakoztak egy pillanat kedvéért. Egy mosolyt erőltettem arcomra és integettem nekik. Abban a pillanatban valahogy semmi más nem érdekelt, csak az épület belseje és a biztonság. A kint álló tizenéves lányok, és szétszórtan fiúk nagyon veszélyesek tudtak lenni. A biztonsági személyzet egyik tagja karon ragadt és bevonszolt maga mögött az épületbe ahol már vártak a többiek. Miután csatlakoztam hozzájuk együtt haladtunk végig a labirintusnak tűnő folyosókon egészen a tánctermünk ajtajáig, ami már nyitva várt minket.

Belépve megcsapott az a tipikus mosószer és ablaktisztító szag, mint minden reggel. A székek az egyik sarokban egymás mellé lettek pakolva, amit előző nap szanaszét hagytunk, az ott felejtett ruhadarabok gondosan összehajtva, az öltöző ajtaja mellett lévő asztalra volt pakolva. A hatalmas tükrök csillogtak és a parkettában szinte tisztán láthattuk magunkat. Túl rendezett volt minden, de a fiúk gondoskodtak róla, hogy ez megváltozzon. Levetették magukat a székekre előtte viszont lepakolták a terem közepére cuccaikat. Követtem a példájukat és én is helyet foglaltam az egyetlen szabad székben. viszont nem sok időnk volt beszélni egymással ugyanis a tanár nagy hévvel rontott be a terembe és küldött minket öltözni. Azt még elcsíptem, ahogy szid minket, miszerint sosem álltunk készen az érkezésére és lehetetlen volt kezelni a bandát.

Kényelmes felszerelésben, melegítőben és sportcipőben álltam a terem közepén és vártam a többiekre. Amint kiléptek az öltözőből ugyan olyan ruhában, mint én azonnal nekikezdtünk a bemelegítésnek és a keményebb részeknek. Szinte teljesen tánc képtelen voltam mégis meg tudtak mindent tanítani.
Hosszas próba után úgy döntöttem ennem kéne tehát felfüggesztettük a táncot és foglaltuk el magunkat.

Egyedül haladtam a kihalt folyosókon és közben a falra felakasztott bandák képeit nézegettem. Minden reggel láttam, mégis érdekesebbek voltak, mint leszegett fejjel végigsétálni egymagam ott. Melegítőm ujját gyűrögettem mikor lépéseket hallottam magam mögött, ezért megfordultam, viszont semmit nem láttam.
- Már képzelődöm is, fantasztikus – suttogtam magamnak.
Visszafordultam és folytattam volna utam, de valami megakadályozott benne, pontosabban valaki.
A folyosó végén állt, hátközépig érő fekete haja tökéletesen kiemelte kerek arcát, ami abban a fényben még varázslatosabban hatott. Hosszú szürkés ruhája rátapadt testére, kiemelve hibátlan alakját. 
Amint észrevette tekintetem azonnal mosolyra húzta húsos ajkait. Majd lassú mozgással elindult felém. Megmozdulni sem mertem. Miért is tettem volna?
- Kim – szólaltam meg mikor elém ért.
- Játszunk, Ji Ho!

Csak fél óra, szerelmem

Üdv újra!^^
Sokáig gondolkoztam, hogy megírjam-e vagy sem, de végül az első lehetőség mellett döntöttem.:)
Nemrég olvasgattam kicsit és rábukkantam egy nagyon érdekes cikkre. Ennek köszönhetően alakult ki a fejemben ez a kis történet. :)
Kreatívnak tartottam és nem bírtam ki, hogy ne alkossak a nő tiszteletére valamit.
Kellemes olvasást, srácok!:)
Ociana

Az álmaim mindig olyan... tökéletesek. Igen, ez a megfelelő szó rá. Pontosan olyan, mint amilyen Ő volt régebben. Gyönyörű és elérhetetlen.

Ez az a hely, ahol elmenekülhettem a gondjaim elől. Nem éreztem azt a mérhetetlen fájdalmat, amit minden nap okozott nekem.

Hiányzik, vissza akarom kapni, vele akarok lenni. De ez lehetetlen lenne.

Hatalmas sóhajjal keltem föl a földszinti kanapéról és haladtam az emelet felé. Ujjaimmal végigsimítottam a fa lépcső tökéletesen kifaragott korlátján. Az utolsó lépcsőfok előtt megtorpantam és visszapillantottam a falon lógó kis órára.

- Fél kilenc - lepődtem meg. Hihetetlen gyorsan repült az idő. Minden olyan jó volt abban a pillanatban. Semmi miatt nem kellett aggódnom.

Hatalmas mosollyal az arcomon léptem be a szobámba és magamra zártam az ajtómat. Tudtam, fölöslegesen tettem meg minden nap ezeket és csak fölidegesítettem vele. De nem érdekelt.

Töretlen jókedvvel léptem oda az éjjeliszekrényemhez és kapcsoltam föl az éjjeliszekrényen lévő kis lámpámat. A félhomályban tökéletesen láttam a hatalmas rendetlenséget és néhány széttört tárgyat. Egy fintor jelent meg az arcomon és nekiláttam elpakolni a holmikat. Nem szerettem a rendetlenséget, mégis el kellett viselnem.

Hosszas pakolás után odalépkedtem a könyvespolcomhoz, amit még ideköltözésem után pakoltam tele kedvenc íróim alkotásaival. Egy lila kis könyvecskén állt meg a tekintetem. Ujjammal végigsimítottam rajta és kivettem a helyéről. Miközben leültem a kényelmes ágyamra kinyitottam a könyvet a közepén és nézegettem a benne gondosan elhelyezett képeket.

Ő volt rajta és természetesen én. Eltörpültem szépsége mellett. Ő töretlenül mosolygott az összes fényképen. Hol szőke, hol sötétbarna haja tökéletesen állt neki. A folytonos vigyor még elragadóbbá tette amúgy is lehengerlő személyiségét.

Én viszont az a tipikus szürke kisegérnek tűntem mellette. Nem értettem mivel fogtam meg.

Az egyik kép, amin csak ő szerepelt az album leghátuljára volt ragasztva, a lila borítóra. Én készítettem róla, még egy éve. Egy fantasztikus napot töltöttünk együtt, én viszont elrontottam. Ki nem állhatta, ha fényképeket készítettek róla. Én viszont nem bírtam ki. Olyan tökéletesnek láttam abban a pillanatban, mint még azelőtt soha. Szerelmes voltam, halálosan.

Vigyorral a képemen simítottam végig Jongin fényképén.

A nosztalgikus pillanatot egy hatalmas ajtócsapódás zavarta meg. Összerezzentem és gyorsan visszapakoltam az albumot a helyére. Nem mertem megmozdulni, az addigi jókedvem másodpercek alatt szállt el. Megijedtem a nagy csapkodásoktól.

- Megint kezdi - suttogtam magamnak. A lehető leghalkabban indultam meg vissza az ágyamhoz. Nem szerettem volna fölhívni magamra a figyelmet. Csöndben be szerettem volna feküdni az ágyamba és várni a másnapot. Viszont a tervem nem jött be. Belerúgtam az egyik kis kütyübe, amit úgy tűnik elfelejtettem elpakolni. A csörömpölés lentről elhalkult. A szívem viszont annál hangosabban és gyorsabban kezdett verni. Átkoztam magam és tudtam, hogy az egész az én hibám.

Hirtelen az ajtómra mért ütéseket lehetett hallani, amitől lefagytam.

- Megint bezártad az ajtót? Ribanc... - mondta teljesen nyugodt hangsúllyal. Teljesen meglepett. Ilyen helyzetben ordítani szokott - Minji, nyisd ki az ajtót és nem jársz rosszul - fenyegetett meg. Tudtam, hogy komolyan beszélt. Mindig azt mondta, amit szeretett volna.

Magamban kezdtem végiggondolni a lehetőségeket, viszont mindkét opció, amit kigondoltam rossz.

- Ha nem megyek oda, akkor rám töri - ezzel a mondattal meggyőztem magam. Odamentem és elfordítottam a kulcsot. Csigalassúsággal nyomtam le a kilincset és engedtem be rajta.

- Jongin - motyogtam. Mire neki egy gúnyos mosoly jelent meg arcán. Közelebb lépett hozzám és ajkait az enyémre tapasztotta. Az alkohol szaga megcsapta az orrom és hányingerem lett tőle. Minden nap ezt csinálta. Amióta elvesztette az édesanyját az italba menekült és eltűnt az a szépség, ami benne volt, ami minden lányt levett a lábáról. Alkoholistává vált és én nem tudtam semmit sem tenni ellene. Józan állapotában könyörgött nekem, "hogy ne hagyjam ott, én vagyok az egyetlen, akire támaszkodhat".

A hetek múlásával viszont ez sem hatott meg. A sok színes folt és heg, ami ellepte a testemet fölnyitotta a szemem.

Ekkor jött a számára tökéletes és hatásos ötlettel, miszerint, "ha elhagyom, búcsút inthetek a családomnak".

Ez meggyőzött. Féltem tőle. Már nem azt az elbűvölő és tökéletes férfit láttam, mint évekkel ezelőtt. Egy szörny lett...

Nagy erőfeszítés kellett, hogy ellökjem magamtól. Ennek hatására egy erőteljes lökést éreztem a vállamon és a földön kötöttem ki. Félve néztem föl rá. Tekintete hirtelen megváltozott. Arca mérhetetlen dühöt ábrázolt. Négykézláb próbáltam hátrálni, de ő túl gyors volt. Elém lépett, belemarkolt dús barna fürtjeimbe és fölrángatott. Ökle találkozott az arcommal.

Teljesen megrémültem.

"Tennem kell valamit", "Ezt nem bírom tovább"- ezek és ehhez hasonló gondolatok cikáztak a fejemben, miközben folyamatosan kaptam az ütéseket.

Nem sírtam, már rég elhasználtam az összes könnyem ez a szemét miatt. Lesütött szemekkel, összeszorított fogakkal álltam az ütéseket és sértő szavait.

- Éhes vagyok, hozz valamit nekem - állt meg a keze a levegőben. Felnéztem rá és egy ártatlan mosolyt láttam meg arcán. Ennek a mondatnak hála eszembe jutott egy egyszerű terv. Egy kis ötlet. Én is mosolyt erőltettem összevert képemre.

- Mi lenne, ha rendelnék valamit? - kérdeztem ártatlanul vigyorogva.

- Ne húzd az időt, kislány, még sok tervem van mára - mondata hallatán hatalmasat nyeltem. Még nagyobb rettegés járta át a testem. Undorodtam tőle.

A lehető leggyorsabban előkaptam a telefonom és tárcsáztam a segélyhívót. Eddig nem mertem. Alsó ajkamat véresre haraptam és figyeltem Jongin minden egyes mozdulatát, míg hívtam a számot. Ideges voltam, főleg mikor egy ismeretlen hang beleszólt.

- Mi a vészhelyzet? - kérdezte barátságos hangon a nő. Kérdésére mindössze csak egy utcát és egy házszámot diktáltam le.

- Értem. Mi folyik ott hölgyem? - egy újabb kérdés. Az idővel elkalandozott tekintetem rávezettem barátomra. Türelmetlenül mutogatott a falon lévő órára.

- Szeretnék pizzát rendelni. Sürgős lenne - idiótának nézett, biztos voltam benne.

- Hölgyem, Ön a segélyhívót tárcsázta.

- Természetesen, tudom. Két nagy adag pepperónisat kérnék. Az egyikre sok gombát - mondtam a lehető leg feltűnés mentesebben.

- Elnézést, de tisztában van vele, hogy ön a se...

- Igen, mennyi idő lenne, mire kiszállítják? - vágtam a szavába. Jongin egyre türelmetlenebb lett.

- Oké - sóhajtott egy nagyot - valami baj van? Esetleg veszélyben van? - kérdésére mindössze egy határozott igennel válaszoltam. Várt pár másodpercet majd folytatta a kérdéssorozatot.

- És nem tud beszélni, mert az illető a szobában tartózkodik?

- Pontosan. Nem tudná megmondani mennyi idő mire kiszállítják?

- A közelben van az egyik járőr, egy mérföldre a háztól, húsz percre. Van bármiféle fegyver a lakásban? - kérdezett rá gyorsan, amire egyértelműen nem volt a válaszom.

- Vonalban tud maradni, hogy beszéljen velem?

- Nem, köszönöm szépen. Viszont hallásra - ezzel kinyomtam a telefont és egy nagyot sóhajtottam. Megcsináltam. Kihívtam a segítséget. Büszke voltam magamra. A megmenekülésem és a szabadságom kulcsa mindössze pár percre egy autóban ült.

- Na, mi van? - állt elém eddigi szerelmem és mélyen a szemembe nézett. Mit sem sejtett az egészről. Nem is bántam. Végigtekintett rajtam, majd megkérdezte mikor kaphatja meg azt, ami neki jár. Kérdésére a lehető legőszintébben mosolyogtam. Boldog voltam, végre nem az álomvilágomban éltem. El tudtam felejteni a múltat és tenni valamit a boldogságomért.

- Fél óra múlva, szerelmem!

***

Ezt a kis történetet az összes családi erőszakot elszenvedett és bántalmazott nő tiszteletére írtam. 
Hatalmas erő és kitartás lakozik bennük és ezért minden tiszteletem az övék!:)
Nektek pedig köszönöm, hogy elolvastátok.

Sosem gondoltam volna...(Luhan) 2

Üdvözletem!
Meghoztam a Sosem gondoltam volna... második részét. Igaz, hogy tegnap tettem ki az első részt, de annyira belemerültem az írásba, hogy muszáj volt megcsinálnom a második részt.:)
Innentől rendszeresen hozok újat.
Kellemes olvasást!
Ociana

Barátnőm kényelmes ágyán ülök. Hol a hajamat, hol pedig a nagy szürke pulcsim ujját piszkálom, ami rajtam van. Ideges vagyok, nem csak azért mert Min nincs itt és fogalmam nincs miért, hanem azért is, mert a suli bálványa, Luhan a földön ül előttem és csak bámulja a berendezési tárgyakat. Rászánom magam, hogy megnézzem mi vesz körül. Ezt a műveletet rengetegszer elvégzem akárhányszor itt vagyok.
A szobában semmiféle személyes tárgy nem lapul meg, amit még mái napig is furcsának találok. Csupán egy hatalmas franciaágy van, vele szemben egy plazmatévé, egy fekete íróasztal és két nagy szekrény. Egy poszter sem lóg a falon. semmiféle smink nincs szétpakolva, egy körömlakk sem. Annyira személytelennek tartom a szobát. Mégsem szólok neki soha.

- Szóval?- ezzel az egy szóval töröm meg a nyomasztó és kínos csöndet. A fiú rám kapja a tekintetét, de nem szól semmit. Látszik rajta, hogy rettenetesen zavarja a kialakult helyzet.
Teljesen más így. Nem veszik körül a barátai vagy egy csapat lány. Esetlennek és visszahúzódónak tűnik. Viszont én unom ezt a helyzetet és kezdem elveszteni az érdeklődésem. Már nem igazán érdekel mit keres itt, megkérdezem Mint amin beszélhetek vele. Egy hatalmasat sóhajtok és fölpattanok az ágyról.
- Na jó, ezt meguntam - indulok el az ajtó felé. Ő viszont előbb kapcsol, utánam szalad, rámarkol a csuklómra és maga felé fordít. Meglepődve nézek fel rá. Ő még mindig nem hajlandó a szemembe nézni. Hatalmas titkuk lehet, ha ennyire zavarba hozza.
- Elmondok mindent, csak ne menj el - erre a mondatára várok teljes itt tartózkodásom alatt. Kirángatom a karom szorításából elhaladok mellette, kihúzom az asztallal szemben lévő széket és ráülök. Természetesen úgy, hogy rá tudjak nézni. Egy mosolyt erőltetek az arcomra utána belenézek abba a hatalmas barna szempárba, amiért annyian oda vannak.
- Figyelek, ezt csinálom már az elmúlt egy órában - ezzel le is hervad a vigyor a képemről - mond el nekem mit titkoltok, Ő miért nincs itt? Te mit keresel itt? Mi ez a hangulat?
- Én vagyok -emeli föl a hangját, amitől megrémülök. Velem nem szoktak kiabálni.
Valahogy nem esik le mit szeretne ezzel a két szóval. Összezavarodok.
- Ezt most nem értem.

- Én vagyok Ő. Mindig én voltam - a lehető leghalkabban válaszol. Az előző hangerőhöz képest nagy váltás. Csoda, hogy meghallom. Egy hatalmasat sóhajt és leereszkedik a földre. Most egy nagy kő eshet le a szívéről, még hallani is lehet. Látszik az arcán, hogy megnyugszik, már nincs olyan feszült tekintete. Viszont nekem annál inkább kiül a zavar az arcomra. Még mindig nem fogom föl.
Mi az, hogy Ő és Min ugyan az a személy? Mi ez az egész? Miért ver át majdnem tíz éven keresztül éven keresztül?
Nem így fogom föl a dolgokat, de ez valahogy nem fér a fejembe.
- Oké, tisztázzuk, az én legjobb barátnőm - végig mutogatok, hol rá, hol magamra - te vagy.
Egy hatalmasat bólint. Nem pont a szavak embere, meg kell hagyni.
- Ez nevetséges, már ne is haragudj - állapítom meg.
Nem nagyon hatja meg a hitetlenkedésem. Egy teljesen más témával rukkol elő.

- Utálhatsz, kiabálhatsz, csak ne mond senkinek.
- Miért? Miért csinálod ezt? - teszem föl a kérdéseket sorban, ami látom, hogy tulajdonképpen nem zavarja.
- A szüleim miatt. Hosszú történet. majd beavatlak.
Percekig néma csöndben ülök. Meg sem mozdulok, pedig rám férne. Kezd teljesen kitisztulni a kép. Már értem miért lép le mindig Min, mikor elkísér a suliba. Plusz Luhan miért rohan úgy haza. igaz nem egy osztályba járunk, de erről mindig lehet hallani. Miért néma és olyan természetellenesen magas. És miért nem találkozhatok a "lánnyal" soha a megbeszélt időpontokon kívül. Miért nincs egyetlenegy női holmi szétdobálva a szobában.
- Most avass be, van elég időnk.
Látszik rajta, hogy mérlegeli a lehetőségeket. Mondjon-e el mindent vagy hallgassa el.

- A szüleim miatt - kezd neki - teljesen olyan mint egy hülye anime. Lányt szerettek volna, ezért lett belőlem Min. Ez úgy 11 éves koromig ment, akkor találkoztam veled. Jóban lettünk, én viszont nagyon untam a szüleim játszadozását ezért megmondtam nekik, viszont téged nem akartalak otthagyni. Az utóbbi időkben egyre nehezebb volt eltitkolni mindent, ezért hagytalak békén, ezért nem mentem eléd többet. Azt szerettem volna, ha elfelejted Őt és keresnél egy normális barátot. Sajnálom, Mindent sajnálok. Nem akartalak átvágni.

Kikerekedett szemekkel bámulok rá. Ez az a pont amikor teljesen megértek minden egyes kis apróságot. De valahogy nem ez miatt haragszom rá.
- Miért nem jöttél oda soha hozzám?
- Hogy? "Hello, Min vagyok, a legjobb barátod" szöveggel maximum kiröhögtél volna.
- Nem erre gondoltam, idióta. Az iskolában. Miért nem barátkoztál velem? - teszem föl sorban a kérdéseket, remélve, hogy felfogja.
- Nem tudtam volna titokban tartani. Nagyon utálsz?

- Hazudtál nekem, viszont mégis szeretlek. Te vagy a legjobb barátom, és ezt semmi nem változtathatja meg. Még ez sem. Végre nem kell titkolóznod, és nem fogom magam emészteni Min furcsa viselkedése miatt - mosolygok rá. Valóban így érzek. A legtöbb ember hisztizne és itt hagyná. Én valahogy furcsa ember vagyok és kíváncsi. Rettentően érdekel mi lesz ebből majd. Ugyan olyan jóban leszünk majd?
- Végre nem kell női ruhákban járkálnom - föláll, odasétál elém és szorosan magához ölel. És ezzel teljesen elszáll a maradék zavarodottság is.

***
Ez lett volna a második rész. Minden kiderül a továbbiakban, még kettő van.

Nem tudom pontosan, hogy ez itt ő, de megtaláltam, és egyszerűen nem tudtam megállni, hogy ne tegyem ide. Már az előzőhöz is ki szerettem volna tenni, de nem állt szándékomban elárulni a titkot.:)

További szép estét!:)

Sosem gondoltam volna...(Luhan) 1

Üdvözletem! :3
És íme a legelső történet a blogon. Mindössze 3-4 részesre tervezem, nem többre. Megpróbálom a legtöbbet kihozni belőle, remélem tetszeni fog.:)
Eredetileg ezt megálmodtam pár hete és azóta is zavar, hogy nem írtam le előbb.
Nem lőném le előre a poént. Annyit viszont elárulhatok, hogy az "iskolás lány" stílus ne tévesszen meg senkit, Úgy próbáltam megírni, hogy ne legyen sablonos...
Na nem is húznám tovább az időt. Kellemes olvasást!:)

Ociana

   A nap sugarai égetik a bőröm, viszont az alattam elterülő nedves fűszálaknak köszönhetően pont nincs melegem. Kezeimet mellkasom előtt szorongatva nézek a fejem alatt elterülő kényelmes öl gazdájára. A porcelánarcú fiú a távolba mered, egészen a bennünket körülölelő fák felé. Arcán néha-néha megcsillan egy-egy napsugár, szemei látszólag csillognak a boldogságtól. Ennek köszönhetően egy hatalmas mosoly terül szét arcomon. Barna hajába néha belekap a szél, de még kuszán is elbűvölően fest. Ezt a csodás pillanatot kedvenc dalom egyik részlete zavarja meg. A fiú rám kapja a tekintetét, és tátog valamit, amit már nem hallok. A nagy ricsajra kipattannak a szemeim és mérges tekintettel nézek körbe a szobámban.

— Francba már — kapok a mobilom után hosszas keresgélés után — egy újabb tökéletes álmot zavart meg, ki fogom dobni.

Ezzel vissza is dőltem az ágyamra. Sokáig sirathatnám még ezt a tökéletes fiút az álmaimban, de nincs értelme. Úgysem fog belibbenni a szobámba öltönyben, egy vörös rózsával a kezében.

    Hosszas gondolkozás után magam mellé dobom az eddig kezemben tartott készüléket és nekilátok elkészülni az aznapi hosszas és unalmas iskolanapra. Pont mint minden áldott reggel. Egyszerűen sosem viszem túlzásba a készülődést.

— Valahogy nem illek bele a képbe — panaszkodok. Az itteni emberek mindig nagy mosollyal az arcukon fogadnak, csak az iskolatársaim nem. Kiközösítettnek érzem magam.

— Sam, az ég szerelmére. Siess már — ordít be hozzám anyukám — Min már itt vár rád, tudod, hogy nem tudok nagyon szót érteni vele.

— Ne izgulj anyu, megyek már.

A lehető leggyorsabban pakolok össze. Az ágyneműimet bedobálom az ajtó mellett elhelyezett szekrénybe, összecsukom a mellette lévő összecsukhatós ágyat,ami a kedvenc színemben pompázik, azaz lila. Az azzal szemben lévő nagy fehér íróasztalomról pedig bedobálom a könyveim a táskámba, amit felteszek a hátamra. Indulás előtt még belepillantok a szekrényen lévő nagy tükörre. 

   A szemeim nagy keretes szemüvegem fedi, ami még jobban kiemeli hatalmas zöld szemeim. Nem tehetek róla. Az arcomon ékeskedő szeplők kivirítanak hófehér arcbőrömön. Hátközépig érő vöröses hajam laza kontyba tornyosul fejem tetején. Az iskolai egyenruhám tökéletesen tapad alakomra. Vagyis a lehető legjobban kiemeli plusz kilóimat. Egyetlen egy kiegészítő sem lóg rajtam. Amióta édesapám elhagyott minket egy anyánál mondhatni jobb kaliberű nőért azóta nem tehetjük meg magunknak.

Nagy sóhajjal lépek ki a szobámból és még annál is nagyobbal sétálok át a konyhába. Anyu szokásos formáját hozva pakolja a gondosan elcsomagolt reggelit az asztalra.

" Megint elaludtál, Sam? " - ugrik be látószögembe nemrég megemlített Min. A legjobb barátnőm mióta ide jöttünk Amerikából.

Féltékeny vagyok rá. Gyönyörű hosszú sötétbarna, ápolt haja körülöleli babaarcát. Mindig hatalmas vigyort látni az arcán, aminek köszönhetően mosolyognak a szemei is. A legdivatosabb darabok ölelik körül tökéletes alakját. Gazdag lány a javából, mégis engem választott barátjának. 

Egy szépséghibája van. Néma. Még fiatal, húsz éves. Mégsem törik meg.

   "Eltaláltad" - mutatom neki a megfelelő kézjeleket. Csak megrázza a fejét és rámutat a karján lévő arany órára jelezve, hogy el fogok késni természetesen ennek köszönhetően Ő is. Nagyjából 10 percem van beérni az iskolába. Csodálatos. Mérlegeljük a lehetőségeket.

Futás vagy késés. 

Az első opció mellett döntök, tehát felkapom az előkészített ételt, megragadom barátnőm karját, elköszönök anyától és már rohanok is.

A szerencse egyik fele mellettem áll, ugyanis beérek. Viszont az órák nagy része felelésekkel és egyesekkel telik el. A hazaút viszont kárpótol. Szerencsére Min eljön elém. Neki is ugyanakkor végződik az utolsó órája. Sajnos nem egy iskolába járunk. Neki külön képzés jár a többi beteg diákkal együtt. Mondjuk így sem járhatnánk egy osztályba, hisz két évvel idősebb nálam.

   A napok csak telnek és ahogy romlanak a jegyeim úgy telik el egyre több idő. Vagyis nagyon gyorsan. Minnel egyre furcsább a kapcsolatunk. Az eddig felhőtlen barátság igencsak romlásnak indul. Már nem jön elém olyan sokszor és egyre zavartabb mikor a közelemben van. Mégsem haragszom rá. Ez egy egészen várható dolog. Megunja a társaságom. Hisz tökéletes, gazdag, barátságos. Biztos talál magának egy hozzá hasonló barátnőt. Mégsem bírok szemet hunyni a dolog fölött. Nem szeretném elveszíteni a legjobb barátnőmet. Nekem csak Ő van és anyu. 

Hosszas gondolkodás után arra jutottam, hogy átmegyek hozzá és megbeszélem vele a dolgot. Vagyis megpróbálom. Fölpattanok a hideg laminált padlóról és már rohanok is a két házzal arrébb lévő hatalmas palota felé. Hétvége révén gondolom otthon van. Túl jól ismerem, nem jár el sehova.

   A hatalmas fakaput átlépve rohanok a következő ajtóig, azaz a Min biztonságon nyújtó szobája felé. Jól ismerem már a házat, hisz nagyon sok időt töltök itt.

A berendezés gondosan rendezett hisz szülei lakberendezők. A legmodernebb és legdrágább holmik lapulnak meg minden négyzetméteren. Nagyon zavarnak az ilyen dolgok. De most nem ezért vagyok itt.

Határozott léptekkel haladok Min szobája felé. Az ajtó előtt viszont megtorpanok. Kopogásra emelem a kezem, de harmadszorra sem sikerül rászánnom magam, hogy megtegyem. Csak nagyokat sóhajtva várok a csodára. Ami meg is történik.

— Sam, te mit csinálsz itt? — kérdezi egy számomra ismerős férfihang. Villám sebességgel fordulok meg, és meglepetésemre az iskolám nagy bálványa áll előttem melegítőben. Szőkére festett haja kuszán áll fején. Szemei meglepettséget tükröznek és némi félelmet. Arca valahogy furcsán ismerős nekem. Jobban megnézve pont mint Minnek. Állása egyre bizonytalanabb. Ujjait tördeli, mintha ideges lenne, ami nem vall rá. Igaz nem beszélek vele, hisz nem áll szóba velem, és a legtöbb ember aki körülveszi mind tökéletes. A teljes ellentétem. Szóval még merszem sincs odamenni.

— A barátnőmhöz jöttem, te mit csinálsz itt? — kérdésére kérdéssel felelek.

— Izé... Sam, — dadog össze-vissza, mondhatni semmit nem értek abból amit mond — szóval Min...öm, hát. Beszélnünk kell!

Kezdjünk!

Üdv kedves látogató!
Ezennel bemutatom neked legelső blogom, ami remélem elnyeri a tetszésed. Pontosabba bevezetném nagy vonalakban mivel fogsz találkozni a későbbiekben.
Leginkább a saját elmémből kipattant történetekkel ismerkedhetsz majd meg. Igaz ilyen stílusú blog annyi van mint égen a csillag. És tudom nem versenyezhetek a legjobb blogerekkel, írókkal, hisz mondhatni kezdő vagyok. De próbálkozom.
Kérdésekre szívesen válaszolok, bármi is legyen az.
Nyugodtan írd meg kommentben, oldalt az üzenőfalon, vagy emailomra thekillburyme1@gmail.com.
  Építő jellegű kritikát szívesen elfogadok, elvégre minden abból épül föl és ilyenekből tanulok.
Legtöbb esetben K-Pop történetekkel fogsz találkozni itt. Évek óta hallgatom és nagy kedvencem ez a zenei stílus.
A csekély figyelmet, amit arra szántál, hogy elolvasd ezt a pár sort nagyon köszönöm.
További szép napot!:)