Hogyan változz (BTS)

Sziasztok! Igen elég régóta nem írtam ide semmit. Nem volt valami sok időm a nyáron, de teljesen lényegtelen. :)

És most, hogy elkezdődött a suli (pontosan, mikre nem képesek azok a tanórák emberek) van kis szabadidőm. 

Ez egy kisebb bevezető, mindössze 600 szavas lett. De remélem tetszeni fog. 

Kellemes olvasást! :D

 

- És ennyi! - kiáltotta el magát a két hatalmas kamera mellett álló teltebb idomokkal rendelkező, de annál divatosabb és barátságosabb nő. Kócos hatású szőke haját gyors felkötötte és lepattant a hozzá képest talán túl magas székről. Barack színű térdig érő ruháját megigazította, majd nagy mosollyal az arcán közelített felém, míg én hatalmas magabiztossággal álltam és tűrtem a körülöttem legyeskedő stábtagokat, akik bámultak.
- Tökéletes adás volt Bess pont, mint a többi az elmúlt két hétben - dicsért meg a hozzá illő nagy lelkesedéssel Samanta miután megállt előttem.
- Ugyan, Sam. Én csak a dolgomat végzem - közöltem vele ezt az apró tényt talán ezredszerre. Akkor már nem számoltam ugyanis minden műsor közben illetve után elmondta ugyan ezeket.
- Segítek az embereknek - tettem hozzá - azoknak, akiknek szükségük van rám. 

- Ó csajszi - csatlakozott beszélgetésünkhöz a világ talán legidegesítőbb hangja - én annyira, de annyira büszke vagyok rád.
- Mia, de édes vagy - erőltettem egy mosolyt az arcomra. Nem kedveltem a lányt mégis jó pofiznom kellett, holott ezt nem preferáltam.

Mia a felettesem… vagy inkább annak az embernek, aki fölfedezett, Don lánya volt méghozzá egy tökéletes külsőbe csomagolt szörnyű személyiséggel és állati nagy képpel megáldott kis szörnyeteg. Hosszú, feketére festett haja mindig az aktuális divat szerint volt beállítva. A smink néhol eltúlzott, leginkább a túlságosan kihúzott szemöldöke. Valamint a lehető legrövidebb ruhadarabok takarták - többé kevésbé - testét.

Mikor megszületett külön műsorom társsorozatának ötlete, amit Koreában valósítottam meg azonnal kapott az alkalmon és kijelentette, hogy ő maga is utazik. Méghozzá hatalmas k-pop rajongása végett. Nem kifejezetten izgatott mindaddig, ameddig meg nem szólalt és nem követett, mint egy kutya mondván, hogy én vagyok a sztárpalánta és kötelességem eljuttatni őt kedvenceihez. Konkrétan sosem mondta ki, de minden bizonnyal ez volt a cél.

- Ugyan, ez alap dolog nálam - villantotta ki fogsorát és úgy vigyorgott rám. Állítólag ő kedvelt engem. Roppant izgalmas beszélgetésünk után vidáman átszáguldott a kamerákkal körbekerített szobán, mondhatni nem is foglalkozott a körülötte lévő emberekkel.
- Annyira idegesítő - suttogtam magam elé. Természetesen tervem nem vált be miszerint Sam füle mellett elhalad ez az információ. Csak jót nevetett a tényeken majd továbbállt befejezni a feladatait.

Mindenki nagy rohanásban volt körülöttem. Valaki pakolt, valaki elnevetgélt az őt körülölelő társaságban és olyan is volt, aki csak nézett ki a fejéből mit sem törődve a külvilággal. Valószínűleg még az sem esett le neki, hogy az adásnak csaknem tíz perce vége.

- Izé - érintette meg alkarom egy nálam egy fejjel alacsonyabb lány - beszélhetnénk?
- Ez csak természetes, drágám.
- Én csak... - szólalt meg az előbbinél is bátortalanabbul - szeretnék mindent megköszönni. Nélküled nem lennék ilyen boldog és hát nagyon hálás vagyok neked.
Teljesen meghatottak Kim Min Ji szavai, igaz nem akkor hallottam legelőször ilyet.
- Jaj, gyere ide és ölelj meg - utasítottam az akkor már könnyekkel küszködő lányt, aki teljesítette amit kértem. Gyönyörű, frissen festett haja, ami arcát keresztezte kissé összekócolódott gondolom a sok megpróbáltatás végett. Alacsony termete kislányossá mégis csinossá varázsolta és a ruha, amit én választottam neki szinte teljesen tökéletesen állt neki. 

- Annyira örülök, hogy megismertem egy ilyen csodálatos embert és segíthettem neki visszanyerni az önbizalmát - mondtam neki komolyan -, csodás vagy és ne feledd mit mondtam neked, mit tanítottam. Mindig bízz önmagadban drágám.
- Köszönöm Bess Parker.

Ezzel fogta magát és könnyeit törölgetve kisétált a stúdióból. Büszke voltam magamra. Igen megint az az érzés kerített hatalmába, ami minden adás végén. Átalakítottam egy hihetetlenül varázslatos és szuper személyiséggel megáldott lányt, aki hatalmas önbizalom hiányban szenvedett.

Pontosan. Bess Parker vagyok, stylist, divattanácsadó valamint a "Hogyan változz" amerikai műsor házigazdája.

Üzenet (BTS) 2

Sziasztok! ^^ Mivel kaptam pár üzenetet, kommentet, hogy tetszett az első rész veszem a bátorságot és kiteszem a másodikat. :)
Remélem ez is tetszeni fog, mint az előző. /személy szerint ezt is gyengének érzem/
Kellemes olvasást! 
Ociana

Az első pár üzenetet a lehető legnagyobb zavaromban küldöm el neki miután beleegyezik, hogy megismerhetnénk egymást. Félek, hogy esetleg nem teszik neki az a szarkasztikus stílus, amit minden alkalommal megragadok. Mindenesetre élvezem, hogy vele beszélhetek annyi idő után, még ha épp nem is tudja ki vagyok. 

Legelső üzeneteibe rákérdez mi a nevem, ki vagyok, esetlegesen melyik iskolában tanulok, de nem mondhatom még el neki, amit tiszteletben tart. Ő túl tökéletes és megértő.
Azután jönnek az érdeklődési köreink és nagyon úgy tűnik sok a közös bennünk. Ijesztően sok dolog.
Ez egy hónap munkája.
- Megint álmodozol, Gréti – bökdös meg Maya. A birodalma padlóján ülök és próbálok koncentrálni a mondandójára, de valahogy nem megy.
- Ne haragudj – hajtom le a fejem és elkezdem piszkálgatni a pulcsim ujját.
- Olyan aranyos vagy, nagyon tetszik neked – hallom a hangján, hogy mosolyog – ma csatlakozik hozzánk a tanulásnál valaki, ha nem baj.
- Nem dehogy, kit terveztél be?
- Majd meglátod, addig válaszolj az új üzenetedre – nyomja a kezembe a telefonom. Megengedtem neki, hogy végigolvasson mindent. Nem tudom elégszer megköszönni neki, hogy ezt megteszi értem. Ha ő nem lenne, tényleg csak bámulnám azt az elsős fiút.

Megnyitom a leveleket.

„Mit csinálsz? Annyira unatkozom, a legjobb barátom itt hagyott te pedig nem írsz nekem.” – olvasom el az üzenetet és hatalmas mosolyt produkálok.
„A legjobb barátnőmnél vagyok, tanulunk.” – írom neki vissza. Nem kell sokáig várnom, azonnal jön is a választ.
„Úgy megismernélek, találkoznék veled.” – írja nekem. Levegőt is elfelejtek venni. Szemeim hatalmasra nyitom, és még elolvasom párszor azt a négy szót. 

- Mi a baj? – siet oda hozzám Maya.
- Ilyet még soha nem írt, most mit csináljak?
- Írd neki, hogy majd egyszer találkoztok – néz rém felvont szemöldökkel. megint hülyének néz. Nem tehetek róla, ilyen helyzetben nem bírok normálisan gondolkozni.
Bepötyögöm Jungkooknak a választ majd zsebre vágom a mobilt és elterülök a padlón.

Ezt a tevékenységet sem űzhetem túl sokáig ugyanis megszólal a csengő. Barátnőm szélsebesen szalad le az emeletről és engedi be az újonnan érkezett személyt.
Hatalmas ordítozást és nevetést hallok. Olyan ismerős, de nem tudom archoz kötni.
- Gréti, bemutatom neked Jimint, Jimin ő pedig itt Gréti. A legjobb barátnőm – mutat be egymásnak minket Maya. Már tudom honnan olyan ismerős ez a hang. Az előttem álló fiú az osztálytársunk. Az utóbbi időben barátnőm egyre többet áradozik róla. Emellett Jungkook legjobb barátja. Tehát ezért érzi magát egyedül.
- Jimin! – biccentek felé, amit ő viszonoz.

Elkezdenek Mayával beszélni minden marhaságról és engem figyelmen kívül hagynak. Valójában elcsípek egy mondatot, ami nagyon is érdekel.
- És mizu azzal az elsős sráccal? – kérdezi meg Maya tőle.
- Jungkook? Teljesen meg van bolondulva. Ír neki mostanában egy lány és meg akarja ismerni Őt. Kikészít a gyerek. Mindent elmesélt már róla.

Hatalmas mosoly jelenik meg az arcomon. Hihetetlen. Tényleg meg szeretne ismerni engem.

~~***~~

Újabb hosszadalmas hetek telnek el természetesen sok levél társaságában. Sokkal több dolgot tudok meg róla a tervezettnél. Ennek hatására érzem, hogy talán jobban már nem is lehetnék oda érte. Rendszerességgel kérdez rá a találkozás részre, ami sok fejtörést okoz. Mi van, ha nem így képzel el engem, ha cuki koreai lányra számít. Mondjuk, mint az iskolában minden második lány. 

- Na, mi az kislány? – pattan le hozzám az ebédlőben Jimin.
- Semmi – nézek rá fáradt tekintetekkel.
- Maya? – kérdezi meg. Az utóbbi időben túlságosan is összemelegedett a barátnőmmel. Nem zavar, sőt örülök neki.
- A büfénél, megint ő vesz ebédet – mutatom meg neki.
- És az üzenetek hogy haladnak? – mosolyog rám. Kikerekednek a szemeim. Teljes sokk. Erről nem kéne tudnia.
- Hát erről…
- Maya mondta, kérte, hogy esetleg segítsek neked – világosít föl.
- Ugye neki nem mondtad el?
- Még nem említettem neki. De már teljesen meg van bolondulva. Gréti, ezt két hónapja húzod. Kész van a srác.
- Nem merek vele találkozni oké? – fakadok ki.
- Na és miért nem?
- Mi van, ha nem így képzel el? – kérdésére kérdéssel felelek. Jimin hatalmas nevetésben tör ki.
- Most meg mi bajod? – teszem föl neki a következőt. Válaszolni viszont nem bír rá. Maya visszajött az ebédünkkel. Megöleli Jimint majd leül mellém.

A fiú hatalmas mosollyal az arcán távozik.
- Te elmondtad neki.
- Csak segítséget kértem – világosít föl. Be kell látnom igaza van. Mindent értem tesz. Felé fordulok és megölelem. Mostanában sokszor csinálom ezt. Megköszönöm neki a sok segítséget.
- Találkoznom kell vele– mondom neki.
- Na végre. Erre vártam, megyünk vásárolni, Gréti.

~~***~~

Hosszas beszélgetés után megvan a hely és az időpont ahol találkozunk. Egyre izgatottabb vagyok. Pontosabban az adott naphoz közeledve.
Mayával megvettük a legkézenfekvőbb ruhadarabot. Olyat, ami teljesen tükrözi az egyéniségem. Laza mégis nagyon csinos, barátnőmet idézve.

A nagy nap előtti estén viszont teljesen kétségbe esek. Azon agyalok, mit fogok neki mondani, hogy viselkedjek vagy épp rá merjek-e nézni.

Mondhatni egy percet sem aludtam, ami valljuk be meg is látszik.
Kócos hajjal és karikás szemekkel állok a tükör előtt. Próbálnám rendbe szedni magam az indulásig, de természetesen meg kell valakinek ebben is zavarni. Az illető ráragasztja az ujját a csengőre. Dühösen haladok a bejáratig és föltépem az ajtót.

- Mi van már?
- Hűha, kislány… szarul nézel ki – állapítja meg Jimin azt, amit amúgy is tudok.
- Semmit nem aludtál ugye? – kérdezi Maya.
- Ráhibáztál – erőltetek egy mosolyt az arcomra – mit szeretnétek itt? Ilyenkor?
- Segíteni Gréti – mondják egyszerre.
Hálásan rájuk mosolygok, és beljebb hívom őket.

Kezdetét veszi a hosszas készülődés, amit inkább Maya segítségével végzek nem pedig Jiminével. Ő csak ül és néz ki a fejéből bár nem hibáztatom érte. Biztos szörnyen unalmas lehet, még nekem is az, pedig lány vagyok. 

Tehát megengedem neki, hogy addig használjon azt, amit szeretne, foglalja el magát, ameddig én barátnőm közreműködésével és néhány poénnal elkészültök.
- Állati – mondja nekem Jimin, mikor lassan belépkedek a nappaliba.

Az utolsó pillanatig beszélünk és igazából nincs nagy bátorságom elindulni. De nem maradhatok otthon.

 
~~***~~

Lassú léptekkel haladok a találkozó helyszíne felé. Pontosabban az iskola bejáratához. Az a legkönnyebb megoldás. Mobilom rezgésére figyelek föl. Egy üzenetem jön tőle. Már ott van és csak rám vár. Ez áll benne. 

Erről én is megbizonyosodok. Mikor megérkezek, ott ül a bejárat előtt leszegezett fejjel. Megint a telefonján játszik. Mindig ezt csinálja. Mosolyogva nézek végig rajta. Teljes feketébe burkolózott, de még ez is stílusos. Egy mintás póló, csőnadrág és bakancs. Tökéletes párosítás.

Minél közelebb lépkedek szívem annál inkább fölgyorsul. Úgy érzem, menten kiszakad a helyéről. 

- Jungkook – ejtem ki a nevét a lehető leghalkabban. Ő ijedten fölkapja a fejét. Meglepődöttségest látok szemeiben. Perceknek tűnő másodpercekig csak figyel engem, majd hirtelen föláll és odasétál hozzám. Addigra már hatalmas mosoly terül szét mondhatni vakítóan gyönyörű arcán.
- Már azt hittem el sem jössz – hallom meg a világ legtökéletesebb hangját. Túl sokszor használom ezt a szót, de rá nem lenne igaz más.

Karjait fölemeli, és szorosan magához ölel. Meglepődök, de készségesen megölelem. 

Üzenet (BTS) 3

Gondoltam nem húzom az időt és egybe fölteszem az utolsó két részt. /ez lett a legrövidebb, mindössze 630 szó/
Kellemes olvasást! :3
Ociana

A nagy találkozás óta a napok a lehető leglassabban telnek. Unalmasan és fárasztóan. Mindegyik ugyan olyan, mint ami eddig, mondhatni semmi nem változik azt leszámítva, hogy köszönünk egymásnak. A levelezés rész megmarad, viszont az üzenetek száma lecsökken. Ennek igen egyszerű oka van.

Pár nappal ezelőtti beszélgetésünk során kiderült, hogy teszik neki valaki. Sokat mesélt róla és a szemében olyan tökéletes az a lány, mint az enyémben Jungkook. Én pedig a lehető legrosszabbul érezem magam. Nem tudok mit tenni vele rákérdezni viszont nincs bátorságom.

Újabban az ebédlőben ülve a szokásos helyemen egyedül, ugyanis Maya Jimin társaságát élvezi valahol a tetőn. Ismét azon kapom magam, hogy megint őt bámulom. Ott ül ahol minden nap és ugyan azt csinálja, játszik a telefonján. Mikor észre veszi, hogy figyelem elmosolyodik, föláll és lassan odasétál hozzám.

Köszönés után levetődik a szemben lévő székre és csak bámul. Igen, engem.
- Haragszol? – kérdezi a világ legártatlanabb, legaranyosabb hangján.
- Miért haragudnék? – nevetem el magam.
- Alig írsz, gondoltam megbántottalak valamivel.
- Ne idegeskedj ilyen miatt, megárt neked.
- Mit csinálsz ma? – kérdezi és felkönyököl az asztalra.
- Nincs semmilyen tervem.
- Akkor már van, elmegyünk sétálni suli után – jelenti ki majd föláll, köszön, és halál nyugodtan kisétál az ebédlőből. Lesokkol teljesen a tudat, hogy eltöltök vele egy újabb délutánt. A legelső találkozásunk óta nincs ilyen.

~~***~~

Az iskola bejárata előtt várom a fiút, aki mondhatni nagyon is tetszik és izgulok. Igen, ideges vagyok hiába nem kéne és nincs semmi értelme, mégis ez van. Körmeimet piszkálgatom, vagy hajam végét csavargatom, úgy pásztázom végig a kapun kihaladó diáksereget hátha egyszer megpillantom Őt. Viszont el kell szomorodnom. Az utolsó ember is elhagyta az épületet, de az sem Jungkook.

- Na, itt is vagyok, mehetünk – ijeszt meg a hangja, ami hátam mögül jön. Megpördülök és meglátom, hogy átöltözött és teljesen frissen áll velem szemben. 

- Gyere – ragadja meg a kezem és úgy húz maga után. Ujjainkat összekulcsolja, ami valljuk be elég furcsa és zavarba ejtő számomra, de ahogy elnézem, őt nem kifejezetten zavarja. Lassú léptekkel haladunk szorosan egymás mellett, amit kezdek megszokni és nagyon is élvezek, az addigi zavartság eloszlik.

- Na, itt is vagyunk, Gréti – állít meg egy kicsi gördeszka pálya mellett, ami még soha nem láttam. Odavezet az egyik padra és leültet majd helyet foglal mellettem. Hosszú percekig csöndben ülünk. A némaságot viszont megszakítja az a hatalmas sóhaj, amit ő hallat.
- Ne haragudj, hogy elrángattalak ide. Jimin megint Mayával van és nem jött volna szóval…
- Nem baj – vágok a szavába – örülök, hogy elhívtál.
Mindig szerettem volna eljönni vele sétálni, vagy bármit csinálni csak ő legyen a mellettem haladó alany. Mindegy, hogy hova tartunk.
- Akkor jó – halkul el. Újabb hosszas csönd áll be közénk. Nem az a tipikus kínos fajta. Inkább csak jó ülni egymás mellett és élvezni a napsütést.
- Kérdezhetek valamit? – nézek rá mire ő csak bólint egyet – Ki az a lány aki tetszik neked? – szedem össze minden bátorságom és rákérdezek. Hezitál, még csak rám sem néz.
- Vele parkba szerettem volna elmenni – mondja nekem. Semmi összefüggést nem találok a kérdés és az ő általa adott válasz között.
- Akkor miért nem őt hívod magaddal? – lehajtom a fejem és gondolkozok. Pontosan miért is kínzom saját magam? 

- Hm. Nem tudom szereted-e a parkokat. Arra viszont emlékszem, hogy a gördeszkákat imádod, szóval gondoltam először ide hozlak – mondja nekem. Hosszú percekig csak bólogatok, mint egy idióta és nézek ki a fejemből.
- Várj, tessék? – kapom föl a fejem. Abban a pillanatban esik le mit mond.
- Igen, jól hallottad. Végig te voltál az már az első napom óta. Csak hát igen.
Kikerekedett szemekkel bámulok rá mindaddig még ajkait meg nem érzem sajátomon. Teljesen lesokkol és még levegőt venni is elfelejtek abban a pillanatban.
Viszont amikor eljut a tudatomig az elmúlt pár perc eseménye, készségesen viszonzom édes csókját.

Üzenet (BTS) 1

Sziasztok! 
Hoztam egy kis újdonságot (pontosabban számomra volt újdonság megírni). 
Ezt a 3 részes kis történetet az írótársamnak írtam még régebben, de gondoltam kiteszem ide. 
Hátha van akinek tetszeni fog.:)
Igazából nagyon rövid lett mindhárom rész, ilyen kis semmiségek. 1200 szó lenne mind.
Ha valakit esetleg érdekel kiteszem a többit is. :)
Szóval akkor kellemes olvasást. 
Ociana

- Nem, ez egy határozott nem – nézek Mayára. A műmosolyt még így sem lehet levakarni a tökéletesen kivakolt arcáról. Magabiztos válaszom ellenére még egyszer megpördül a butik közepén elhelyezett giccses tükör előtt, hogy végig pásztázza a barack színű szatén ruhát. Rémesen áll neki. Hiába a sok pénz és a szerinte felülmúlhatatlan külső.

Hosszú, szőkére festett haját fölcsatolja, megforgatja a szemeit, majd sóhajt egy nagyot. Mindezek után visszasétál a próbafülkébe és valószínűleg több ruhát nem kap magára. Rettenetesen unom a vásárlásokat vele. Habár a legjobb barátnőm, néha föl tudnám akasztani.

- Maya, siess már – ordítom neki, nem törődve az emberekkel, akik körülöttünk bámulnak – még a suliba is be kell érnünk – mintha meg sem hallaná, folytatja tovább az öltözködést. Hatalmasat sóhajtok.
Fölállok a fehér bőrkanapéról és a tükör elé sétálok, hogy leellenőrizhessem magam. Fekete hosszú hajam kissé kócos a kinti szél miatt, de nem zavar. Hatalmas kék szemeim még mindig furcsák ebben a környezetben. Mái napig megbámulnak az emberek, pedig nem most költöztünk ide a szüleimmel.

- Na, megvagyok. Mehetünk – lép ki a fülkéből egy hatalmas kupac ruhát maga mögött hagyva – semelyiket nem veszem meg, hála neked – mondja sértődötten.
- Tudod jól, hogy nekem mindegy miket veszel.
- Ez igaz, de ilyen téren mindig igazad van – karol belém, majd fojtatja a beszédet mindenféle hülyeségről az üzlet ajtajától egészen az iskola rozsdás kapujáig. Ilyenkor nem tanácsos rá figyelni csak bólogatni és helyeselni. Néha roppantmód idegesítő tud lenni.

- Hé, nem is figyelsz rám – neveti el magát.
- Tényleg nem – nyitok be az épületbe.
- Hihetetlen, hogy a legjobb barátnőm vagy – egy nagy mosollyal díjazom ezt a már majdnem ötös hozzászólását. A semmitmondó beszélgetésünket a második órát jelző csengő zavarja meg. Összenézünk, majd azzal a lendülettel rohanni kezdünk föl a második emeletre. Mióta Mayára rájött a reggeli vásárlási láz rendszeresen elrángat magával és mindketten késünk. Pontosan, egy teljes órát.

- Elnézést a késésért – ezzel a mondattal rontunk be a terembe. Habár a tanár nem díjazza a késést mégsem ad semmit. Egyenesen a helyünkre küld, minket majd fojtatja az órát. Természetes, hogy unalmasan telik pont, mint az összes tanóra. Arra eszmélek föl, hogy kicsöngetnek és indulhatunk az ebédlőbe.

Az összes cuccom hátrahagyva pattanok föl a helyemről és indulok meg az ajtó felé a többi osztálytársammal együtt.

- Várj már meg, Gréta – ordít utánam Maya. Hátrafordulok és látom, hogy a táskájával és a talpnyalóival karöltve követ engem. Többek között ezt is utálom. Ő a legnépszerűbb lány itt, mindenki őt követi. Jó ebből az okból kifolyólag engem is, holott semmit nem csináltam.
- Ilyen éhes vagy, drágám? – kérdezi tőlem miután utolér.
- Tudod, hogy nem ezért sietek az ebédlőbe – mondom neki unottan, és halkan, hogy kizárólag ő hallhassa. Nagy mosollyal bólint egyet, majd belém karol.  Így sétálunk el egészen az iskola ebédlőéig. Út közben a szokásos létszámú Maya rajongó csoport ránk köszön.
- Mindenütt ilyen népszerű vagy, szöszi. Ez olyan idegesítő – mosolygok rá, majd belépek a nagy terembe, ahol még nem nincsenek olyan sokan.

- Te is ugyan olyan közkedvelt vagy. Na, gyere – lép elém és elindul a szokásos helyünk felé. Az eddig jelenlévő emberek felfigyelnek ránk.

- Te vagy én? – kérdezem tőle. Már nem is válaszol. Föláll a helyéről és elindul a büfé fele. Addig én körülnézek az étkező résznél és minden figyelmem az emberek arcának szentelem. Mindaddig ameddig szemem elé nem kerül Ő. Nem mintha nem ismerném meg kiló méterekről. Tökéletes és stílusos. Mai nap egy egyszerű piros kockás inget és egy fekete nadrágot visel, de még ez is jól áll neki. Vöröses haját sapkája alá rejti. Mosolyogva figyelem, ahogy teljesen belefeledkezik a telefonos játékba. A nevét nem tudom. Mindössze annyit, hogy elsős, azaz két évvel fiatalabb nálam. De én még így is teljesen oda vagyok érte. Nagy szám és feltűnő személyiségem ellenére egyszer sem mertem hozzászólni.

- Jungkook – ül le velem szembe Maya és ledobja a sok ételt.
- Micsoda?
- Így hívják – néz rám, de teljesen úgy, mintha őrült lennék – Tudom, tudom… hogy jöttem rá. Tegnap odamentem hozzá és rákérdeztem, ha már te nem vagy rá képes. És igen, azt is tudom mennyire imádnivaló vagyok.
- Ilyen szerencsétlennek nézel? –kérdezem tőle.
- Teljesen. Figyelj, ha nem tettem volna meg te még érettségi után is abban a székben ülnél, csodálnád a srácot és várnád a csodát – dől hátra a székben. Teljesen igaza van, de semmi pénzért nem mondom ki hangosan.
- És milyen?
- Nem az esetem…
- Ne idegesíts, Maya – nevettem el magam – Jungkook. Milyen volt?
- Aranyos srác, föl sem tűnik milyen fiatal. Ja és nézd még mit szereztem meg – vesz elő a zsebéből egy kis papírdarabot, amit átnyújt nekem.
- Mi ez? – vizsgálom meg – Ugye nem…
- Ó dehogynem – válaszolja vigyorogva – Jungkook telefonszáma.

***

A lehető leglassabban sétálunk barátnőmmel a kihalt utcákon. A nap már lemenőben, ami azt jelenti, hogy javában 5 óra. Maya természetesen szokásos marhaságaival fáraszt, amit most az átlagnál is jobban unok. Valahogy nem tudok koncentrálni a körülöttem lévő dolgokra ebéd óta. A zsebemben hever a srác telefonszáma, aki már túlzottan is tetszik, de neki fogalma sincs róla, hogy én ki vagyok. Valljuk be ez igen gáz helyzet. Előkotrom a mobilom a táskából és mellé a kis cetlit is. Bele pötyögöm a számot a telefonomba és csak némán bámulok rá.

A lehető legváratlanabb mód ér a csapás. Maya hosszú ujjai villámgyorsan ragadják ki kezeim közül a készüléket, és azzal a lendülettel kezd el futni. Mire észbe kapok már egy sarokkal odébb vár rám nagy vigyorral az arcán. Odarohanok hozzá és kérdőre vonom, de mintha meg sem hallaná. Visszaadja a telefont és nagy nyugodtsággal sétál tovább a járdán. Én mit sem sejtve nyitom föl a telefonom és látom, hogy valami nem stimmel.
- Mintha a mobilszámoknál hagytam volna…
Gyanúsan pötyögöm végig az összes menüt és akkor bukkanok rá Maya hülyeségére.
- „Szép volt a sorstól, hogy utamba ejtett” – olvasom föl hangosan – Hogy mi? Idióta, mit csináltál?
Nézek barátnőmre, aki akkor már a hasát fogta a röhögéstől.
- Jesszusom, Gréti. Te soha semmit nem tudsz elintézni egymagad.
- Te most komolyan ezt írtad Jungkooknak? Méghozzá az én nevemben?
- Azt se tudja, hogy te vagy az, szerencsétlen.
Már föl sem veszem a sértését. Azon kattog az agyam hogyan tehetném mindezt semmissé, de ötletem sincs. Gondolatmenetemet telefonom rezgése zavarja meg.

- Úristen, Maya…
- Mi az? – kérdezi meg izgatottan.
- Visszaírt, nem merem megnézni.
- Add ide te szerencsétlen – rohan oda hozzám és kikapja kezemből a kis készüléket – na, nézzük.
Ameddig én ujjaimat piszkálom, addig ő izgatottan pötyög a telefonomon. Fogalmam sincs mit művel, de ahogy látom azt az önelégült mosolyt egyre jobban kezdek félni. Rám néz és átadja a telefonom.
- Azt kérdezte meg, hogy melyik barátja szórakozik vele ismeretlen számon – világosít fel.
- Igen, és te írtál neki, ha jól sejtem.
- Teljesen jól sejted, Gréti.
Hatalmasat sóhajtok majd megkeresem az elküldött üzenetet.
- Nem a barátod vagyok, de szívesen lennék az – olvastam föl hangosan. Nevetek föl hangosan. 
- Most még nagyobb idiótának gondol, mint eddig.

Játszunk

Sziasztok! Igen egy újabb beteg történet tőlem. Szó szerint megálmodtam a történetet és egyszerűen muszáj volt leírnom. 

Annyit fűznék csak hozzá, hogy határozottan nem így lett eltervezve, de remélem azért ez is tetszeni fog. :)

Kellemes olvasást!

Ociana

Sötétség, igen teljes sötétség. Ez lenne a legmegfelelőbb megfogalmazás arra mi vett körül. Mégis olyan gyönyörű volt minden. A fák, a bokrok, még a hold hatására tökéletesen megvilágított színes virágok is. Néha-néha megmozdult egy két levél, de mindez az erdei állatok hatásának gondoltam, mindaddig míg el nem értem az erdő közepén elterülő kis tisztáshoz. Teljesen ismerős volt minden, mintha már jártam volna ott. A letaposott, szinte már sárgás fű borította a talajt, illetve lehetetlenül szép zöld fenyők kerítették be a tájat. Furcsa.
Tovább haladtam, egyenesen előre. Lábaim gyorsan pakoltam egymás elé. Az elszáradt fűszálak ropogtak minden egyes lépésemnél, de valahogy a telihold jobban elterelte a figyelmem.

Próbáltam visszatekinteni az útra, viszont valami nem engedte. Pontosabban valaki.
Már olyan sokszor összefutottam vele különböző helyeken, hogy valamiért nem lepett meg hirtelen felbukkanása. Hátközépig érő fekete haja tökéletesen kiemelte kerek arcát, ami abban a fényben még varázslatosabban hatott. Hosszú szürkés ruhája rátapadt testére, kiemelve hibátlan alakját.
Amint észrevette tekintetem azonnal mosolyra húzta húsos ajkait.

Mikor közelebb lépett hozzám csak akkor vettem észre, hogy tartott valamit a kezében.
- Kim – hallottam meg a világ legbájosabb hangját.
- Tessék? – kérdeztem tőle.
- Kim. A nevem – világosított föl – ezt akartad megkérdezni minden alkalommal.
Nem értettem honnan tudta. Ilyen könnyen kiismerhető lettem volna? Talán.
A lány hangos nevetésbe kezdett. Valószínűleg értetlen arcom láttán majd teljesen közel állt hozzám. Hosszú percekig néztünk egymás szemébe. 
A következő mozdulatára viszont egyáltalán nem számítottam. Fölemelte azt a kezét, amibe tartott valamit – mint kiderült egy kést -, és megmutatta nekem. Elmesélte a történetét és, hogy mit ábrázol a pengén lévő kis minta majd felém tartotta.

Szemeim elkerekedtek és levegőt is elfelejtettem venni mikor azt a szépen kifaragott, megélezett tárgyat megéreztem a mellkasomban. Lenéztem és láttam, hogy a vér teljesen beborítja Kim apró kezeit, majd komótosan csöpög le a fűre. Minden egyes csepp csillogott a holdfényben, szinte már szépnek láttam. Fájdalmat addig nem éreztem, míg föl nem néztem. Egyenesen a tőlem két fejjel alacsonyabb lány szemeibe. Csillogtak, ajkait pedig még hatalmasabb mosolyra húzta. Tetszett neki a látvány. Akkor áradt szét egész testemben hatalmas fájdalom.
- Játszunk, Ji Ho!

- Zico. Zico ébredj már. Elkésünk – rántott ki rémes álomvilágomból csapattársam és egyben legjobb barátom, Kyung – mi van, ember? Megint azzal a csajjal álmodtál?
Mellkasomhoz kaptam és észrevettem, hogy mindez valóban csak egy álom volt. Kim nem létezett. A hatalmas lyuk a mellkasomban is csak képzeletem szüleménye.
- Na, kifelé – utasítottam őt.
- Kapd össze magad – figyelmeztetett majd elhagyta a szobámat. A lehető leggyorsabban készültem el. A legelső ruhadarabot kaptam magamra, ami a kezeim közé került és nem érdekelt hogy néztem ki. Egy pillantást sem vetettem az órára, de pontosan tudtam, hogy késésben volt a csapat. Az összes tagot én keltettem. 
Mikor elárasztottak a rémálmok megcserélődtek a szerepek. Szétszórt lettem és nem figyeltem semmire. Mindenki tudta mi a helyzet velem és láttam, hogy aggódnak, de az álmaimmal nem lehetett mit tenni.

Szobámból kilépve meghallottam a világ leghatalmasabb zaját. A Block B tagok szinte már ordítottak egymással és hangosan nevetgéltek. Minden reggel ez fogadott, aminek nagyon is örültem. Elterelték a gondolataimat és mosolyt csalt az arcomra. Mikor észrevettek rám vigyorogtak és feltették a szokásos kérdésüket.
„Jobban vagy, Zico?”Határozottan, hála nekik. Pár mondat után elindultunk a szokásos reggeli táncpróbánkra. Ez miatt nem izgultam, hisz ott semmi rossz dolog nem történt még.

Az autóban csöndesen figyeltem minden egyes mondatot, ami elhangzott. A legtöbb hülyeségen fölnevettem, de amúgy szótlanul hallgattam a beszélgetést. Elhangzott párszor a közeljövőben megszervezett fellépés, próbák és természetesen ez elmaradhatatlan poénok tengere.

A járműből kiszállva egyenesen az épület felé tartottunk a rajongók között cikázva, akik ott álltak és várták megérkezésünket. Pár ismerős arcot is megpillantottam közöttük, akik minden reggel ott sorakoztak egy pillanat kedvéért. Egy mosolyt erőltettem arcomra és integettem nekik. Abban a pillanatban valahogy semmi más nem érdekelt, csak az épület belseje és a biztonság. A kint álló tizenéves lányok, és szétszórtan fiúk nagyon veszélyesek tudtak lenni. A biztonsági személyzet egyik tagja karon ragadt és bevonszolt maga mögött az épületbe ahol már vártak a többiek. Miután csatlakoztam hozzájuk együtt haladtunk végig a labirintusnak tűnő folyosókon egészen a tánctermünk ajtajáig, ami már nyitva várt minket.

Belépve megcsapott az a tipikus mosószer és ablaktisztító szag, mint minden reggel. A székek az egyik sarokban egymás mellé lettek pakolva, amit előző nap szanaszét hagytunk, az ott felejtett ruhadarabok gondosan összehajtva, az öltöző ajtaja mellett lévő asztalra volt pakolva. A hatalmas tükrök csillogtak és a parkettában szinte tisztán láthattuk magunkat. Túl rendezett volt minden, de a fiúk gondoskodtak róla, hogy ez megváltozzon. Levetették magukat a székekre előtte viszont lepakolták a terem közepére cuccaikat. Követtem a példájukat és én is helyet foglaltam az egyetlen szabad székben. viszont nem sok időnk volt beszélni egymással ugyanis a tanár nagy hévvel rontott be a terembe és küldött minket öltözni. Azt még elcsíptem, ahogy szid minket, miszerint sosem álltunk készen az érkezésére és lehetetlen volt kezelni a bandát.

Kényelmes felszerelésben, melegítőben és sportcipőben álltam a terem közepén és vártam a többiekre. Amint kiléptek az öltözőből ugyan olyan ruhában, mint én azonnal nekikezdtünk a bemelegítésnek és a keményebb részeknek. Szinte teljesen tánc képtelen voltam mégis meg tudtak mindent tanítani.
Hosszas próba után úgy döntöttem ennem kéne tehát felfüggesztettük a táncot és foglaltuk el magunkat.

Egyedül haladtam a kihalt folyosókon és közben a falra felakasztott bandák képeit nézegettem. Minden reggel láttam, mégis érdekesebbek voltak, mint leszegett fejjel végigsétálni egymagam ott. Melegítőm ujját gyűrögettem mikor lépéseket hallottam magam mögött, ezért megfordultam, viszont semmit nem láttam.
- Már képzelődöm is, fantasztikus – suttogtam magamnak.
Visszafordultam és folytattam volna utam, de valami megakadályozott benne, pontosabban valaki.
A folyosó végén állt, hátközépig érő fekete haja tökéletesen kiemelte kerek arcát, ami abban a fényben még varázslatosabban hatott. Hosszú szürkés ruhája rátapadt testére, kiemelve hibátlan alakját. 
Amint észrevette tekintetem azonnal mosolyra húzta húsos ajkait. Majd lassú mozgással elindult felém. Megmozdulni sem mertem. Miért is tettem volna?
- Kim – szólaltam meg mikor elém ért.
- Játszunk, Ji Ho!