Üzenet (BTS) 1

Sziasztok! 
Hoztam egy kis újdonságot (pontosabban számomra volt újdonság megírni). 
Ezt a 3 részes kis történetet az írótársamnak írtam még régebben, de gondoltam kiteszem ide. 
Hátha van akinek tetszeni fog.:)
Igazából nagyon rövid lett mindhárom rész, ilyen kis semmiségek. 1200 szó lenne mind.
Ha valakit esetleg érdekel kiteszem a többit is. :)
Szóval akkor kellemes olvasást. 
Ociana

- Nem, ez egy határozott nem – nézek Mayára. A műmosolyt még így sem lehet levakarni a tökéletesen kivakolt arcáról. Magabiztos válaszom ellenére még egyszer megpördül a butik közepén elhelyezett giccses tükör előtt, hogy végig pásztázza a barack színű szatén ruhát. Rémesen áll neki. Hiába a sok pénz és a szerinte felülmúlhatatlan külső.

Hosszú, szőkére festett haját fölcsatolja, megforgatja a szemeit, majd sóhajt egy nagyot. Mindezek után visszasétál a próbafülkébe és valószínűleg több ruhát nem kap magára. Rettenetesen unom a vásárlásokat vele. Habár a legjobb barátnőm, néha föl tudnám akasztani.

- Maya, siess már – ordítom neki, nem törődve az emberekkel, akik körülöttünk bámulnak – még a suliba is be kell érnünk – mintha meg sem hallaná, folytatja tovább az öltözködést. Hatalmasat sóhajtok.
Fölállok a fehér bőrkanapéról és a tükör elé sétálok, hogy leellenőrizhessem magam. Fekete hosszú hajam kissé kócos a kinti szél miatt, de nem zavar. Hatalmas kék szemeim még mindig furcsák ebben a környezetben. Mái napig megbámulnak az emberek, pedig nem most költöztünk ide a szüleimmel.

- Na, megvagyok. Mehetünk – lép ki a fülkéből egy hatalmas kupac ruhát maga mögött hagyva – semelyiket nem veszem meg, hála neked – mondja sértődötten.
- Tudod jól, hogy nekem mindegy miket veszel.
- Ez igaz, de ilyen téren mindig igazad van – karol belém, majd fojtatja a beszédet mindenféle hülyeségről az üzlet ajtajától egészen az iskola rozsdás kapujáig. Ilyenkor nem tanácsos rá figyelni csak bólogatni és helyeselni. Néha roppantmód idegesítő tud lenni.

- Hé, nem is figyelsz rám – neveti el magát.
- Tényleg nem – nyitok be az épületbe.
- Hihetetlen, hogy a legjobb barátnőm vagy – egy nagy mosollyal díjazom ezt a már majdnem ötös hozzászólását. A semmitmondó beszélgetésünket a második órát jelző csengő zavarja meg. Összenézünk, majd azzal a lendülettel rohanni kezdünk föl a második emeletre. Mióta Mayára rájött a reggeli vásárlási láz rendszeresen elrángat magával és mindketten késünk. Pontosan, egy teljes órát.

- Elnézést a késésért – ezzel a mondattal rontunk be a terembe. Habár a tanár nem díjazza a késést mégsem ad semmit. Egyenesen a helyünkre küld, minket majd fojtatja az órát. Természetes, hogy unalmasan telik pont, mint az összes tanóra. Arra eszmélek föl, hogy kicsöngetnek és indulhatunk az ebédlőbe.

Az összes cuccom hátrahagyva pattanok föl a helyemről és indulok meg az ajtó felé a többi osztálytársammal együtt.

- Várj már meg, Gréta – ordít utánam Maya. Hátrafordulok és látom, hogy a táskájával és a talpnyalóival karöltve követ engem. Többek között ezt is utálom. Ő a legnépszerűbb lány itt, mindenki őt követi. Jó ebből az okból kifolyólag engem is, holott semmit nem csináltam.
- Ilyen éhes vagy, drágám? – kérdezi tőlem miután utolér.
- Tudod, hogy nem ezért sietek az ebédlőbe – mondom neki unottan, és halkan, hogy kizárólag ő hallhassa. Nagy mosollyal bólint egyet, majd belém karol.  Így sétálunk el egészen az iskola ebédlőéig. Út közben a szokásos létszámú Maya rajongó csoport ránk köszön.
- Mindenütt ilyen népszerű vagy, szöszi. Ez olyan idegesítő – mosolygok rá, majd belépek a nagy terembe, ahol még nem nincsenek olyan sokan.

- Te is ugyan olyan közkedvelt vagy. Na, gyere – lép elém és elindul a szokásos helyünk felé. Az eddig jelenlévő emberek felfigyelnek ránk.

- Te vagy én? – kérdezem tőle. Már nem is válaszol. Föláll a helyéről és elindul a büfé fele. Addig én körülnézek az étkező résznél és minden figyelmem az emberek arcának szentelem. Mindaddig ameddig szemem elé nem kerül Ő. Nem mintha nem ismerném meg kiló méterekről. Tökéletes és stílusos. Mai nap egy egyszerű piros kockás inget és egy fekete nadrágot visel, de még ez is jól áll neki. Vöröses haját sapkája alá rejti. Mosolyogva figyelem, ahogy teljesen belefeledkezik a telefonos játékba. A nevét nem tudom. Mindössze annyit, hogy elsős, azaz két évvel fiatalabb nálam. De én még így is teljesen oda vagyok érte. Nagy szám és feltűnő személyiségem ellenére egyszer sem mertem hozzászólni.

- Jungkook – ül le velem szembe Maya és ledobja a sok ételt.
- Micsoda?
- Így hívják – néz rám, de teljesen úgy, mintha őrült lennék – Tudom, tudom… hogy jöttem rá. Tegnap odamentem hozzá és rákérdeztem, ha már te nem vagy rá képes. És igen, azt is tudom mennyire imádnivaló vagyok.
- Ilyen szerencsétlennek nézel? –kérdezem tőle.
- Teljesen. Figyelj, ha nem tettem volna meg te még érettségi után is abban a székben ülnél, csodálnád a srácot és várnád a csodát – dől hátra a székben. Teljesen igaza van, de semmi pénzért nem mondom ki hangosan.
- És milyen?
- Nem az esetem…
- Ne idegesíts, Maya – nevettem el magam – Jungkook. Milyen volt?
- Aranyos srác, föl sem tűnik milyen fiatal. Ja és nézd még mit szereztem meg – vesz elő a zsebéből egy kis papírdarabot, amit átnyújt nekem.
- Mi ez? – vizsgálom meg – Ugye nem…
- Ó dehogynem – válaszolja vigyorogva – Jungkook telefonszáma.

***

A lehető leglassabban sétálunk barátnőmmel a kihalt utcákon. A nap már lemenőben, ami azt jelenti, hogy javában 5 óra. Maya természetesen szokásos marhaságaival fáraszt, amit most az átlagnál is jobban unok. Valahogy nem tudok koncentrálni a körülöttem lévő dolgokra ebéd óta. A zsebemben hever a srác telefonszáma, aki már túlzottan is tetszik, de neki fogalma sincs róla, hogy én ki vagyok. Valljuk be ez igen gáz helyzet. Előkotrom a mobilom a táskából és mellé a kis cetlit is. Bele pötyögöm a számot a telefonomba és csak némán bámulok rá.

A lehető legváratlanabb mód ér a csapás. Maya hosszú ujjai villámgyorsan ragadják ki kezeim közül a készüléket, és azzal a lendülettel kezd el futni. Mire észbe kapok már egy sarokkal odébb vár rám nagy vigyorral az arcán. Odarohanok hozzá és kérdőre vonom, de mintha meg sem hallaná. Visszaadja a telefont és nagy nyugodtsággal sétál tovább a járdán. Én mit sem sejtve nyitom föl a telefonom és látom, hogy valami nem stimmel.
- Mintha a mobilszámoknál hagytam volna…
Gyanúsan pötyögöm végig az összes menüt és akkor bukkanok rá Maya hülyeségére.
- „Szép volt a sorstól, hogy utamba ejtett” – olvasom föl hangosan – Hogy mi? Idióta, mit csináltál?
Nézek barátnőmre, aki akkor már a hasát fogta a röhögéstől.
- Jesszusom, Gréti. Te soha semmit nem tudsz elintézni egymagad.
- Te most komolyan ezt írtad Jungkooknak? Méghozzá az én nevemben?
- Azt se tudja, hogy te vagy az, szerencsétlen.
Már föl sem veszem a sértését. Azon kattog az agyam hogyan tehetném mindezt semmissé, de ötletem sincs. Gondolatmenetemet telefonom rezgése zavarja meg.

- Úristen, Maya…
- Mi az? – kérdezi meg izgatottan.
- Visszaírt, nem merem megnézni.
- Add ide te szerencsétlen – rohan oda hozzám és kikapja kezemből a kis készüléket – na, nézzük.
Ameddig én ujjaimat piszkálom, addig ő izgatottan pötyög a telefonomon. Fogalmam sincs mit művel, de ahogy látom azt az önelégült mosolyt egyre jobban kezdek félni. Rám néz és átadja a telefonom.
- Azt kérdezte meg, hogy melyik barátja szórakozik vele ismeretlen számon – világosít fel.
- Igen, és te írtál neki, ha jól sejtem.
- Teljesen jól sejted, Gréti.
Hatalmasat sóhajtok majd megkeresem az elküldött üzenetet.
- Nem a barátod vagyok, de szívesen lennék az – olvastam föl hangosan. Nevetek föl hangosan. 
- Most még nagyobb idiótának gondol, mint eddig.